Budapest Anno

A 350 méter hosszú budapesti Várhegy-alagút a Lánchíd budai hídfőjét (Clark Ádám tér) köti össze a Krisztinavárossal. 1837-ben először Novák Dániel mérnök tett javaslatot arra, hogy Pestet és Budát egy alagúttal kössék össze. 1842-ben gróf Széchenyi István is javasolta a Várhegy keresztülfúrását a Lánchíd budai hídfőjénél. A végleges kivitelezési terveket Clark Ádám készítette, aki az építkezést is irányította. Ők William Tierney Clark-al, a Lánchíd tervezőjével egyébként csak névrokonok voltak. Még Angliában ismerték meg egymást, ahol Clark Ádám gyári munkás volt, később pedig a nála jóval idősebb William Tierney mellett lett belőle elismert mérnök. Az eleinte felhőtlen viszonyuk éppen a Lánchíd építésével kapcsolatos nézeteltéréseik valamint az idősebb Clark féltékenysége miatt romlott meg, és vezetett ellenségeskedéshez. A Várhegyet hét és fél hónap leforgása alatt fúrták át 9,5 méter szélesen, és 349,66 méter hosszan. Az alagutat végül előbb a gyalogosok számára, majd 1857. április 30-án a kocsiforgalom számára is megnyitották. Ettől a naptól kezdve minden áthaladónak vámot kellett fizetnie. A jómódú pesti és budai polgárok körében egyhamar divattá vált a Várhegy alatti átkocsizás, de mások is szívesen keresték fel az alagutat, főleg estefelé, amikor a gázlámpák a környéket is ragyogó fénnyel árasztották el.

Az első Buda és Pest közötti állandó Duna-híd építését az 1836. évi XXVI. törvénycikk rendelte el. Széchenyi 1837 januárjában nyilvános felhívást tett közé, melyben felszólította a vagyonos embereket, hogy vállalják el a költségek viselését, illetve minden hozzáértő szakembert, hogy ötleteikkel, tapasztalataikkal segítsék elő a jelentős építmény megvalósítását. Ennek számottevő eredménye nem lett. Ezután Széchenyi felkérte Sina György bécsi bankárt, hogy vállalja el az építkezés pénzügyeinek intézését. Az építésre többféle terv született, amelyek közül 1838 szeptemberében végül Willam Tierney Clark angol építőmérnök terveit fogadták el. Az első cölöpöt 1840. július 28-án verték le, az elkészült hidat pedig 1849. november 20-án adták át a forgalomnak. A hídépítés egyébként akkoriban (is) elég költséges mulatságnak számított, a Lánchíd 13-szor annyiba került, amennyibe az ezzel egy időben épült Nemzeti Múzeum.

A XIX. század egyik legnagyobb művészetpártolója, mecénása Karácsonyi Guidó volt. Vörösvár egykori földesura 1817-ben látta meg a napvilágot, s alig múlt negyven éves, amikor „jótékony és hazafias nagyszerű áldozatai elismeréséül ausztriai birodalmi grófságra emeltetett”. 1866-ban országgyűlési követnek választják. 1874-ben megkapja a magyar grófi címet is. A Krisztina körút 55. szám alatt az 1700-as években állott barokk kastély helyén (amely bontásáig a Krisztinaváros legnagyobb épülete volt) az 1850-es évek közepén építtette romantikus külsejű, neobarokk belsejű reprezentatív palotáját, amely a kortársak szerint Budapest egyik legpompásabb épülete volt. Az épületben az igen értékes magánképtár mellett egy színházterem is helyet kapott. A palotát 1938-ban lebontották, helyére a tervek szerint a Német Birodalmi Iskolát építették volna, azonban ez soha nem készült el. 1951-ben a telekre irodaházat építettek a Kohó- és Gépipari Minisztérium tervező irodái számára. Jelenleg az egykori Karácsonyi Palota helyén a Magyar Telekom székháza áll.

Az emlékművet 1937. október 10-én, ünnepélyes flottaparádé keretében avatták fel a Petőfi híd (akkor Horthy Miklós híd) budai parti pillérének északi oldalán. A 30 méter magas, vasból készült emlékmű a fiumei világítótorony kicsinyített mása volt, belül egy kis múzeummal, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészeti relikviáit őrizték. A kiálló hajóorrot Horthy nevezetes hajójáról, a Novaráról mintázták. A hajóorron 7 méteres bronz szoborcsoport állt: a Támadás géniusza egy matróznak mutatja az ellenséget. A híd felrobbantásakor az emlékmű súlyosan megsérült. A háború utáni új politikai helyzetben helyreállítása szóba sem jöhetett, hisz az emlékmű annyira egybeolvadt Horthy személyével, hogy a közbeszédben csak Horthy-emlékműként emlegették. Bronz töredékeit egy ideig tárolták, majd beolvasztották, a világítótornyot pedig lebontották.

"A cs. és kir. haditengerészet és magyar hősi halottai emlékének."

 Forrás: http://www.szoborlap.hu

A városi gázellátásra Pest városa 1855-ben kötött szerződést trieszti és bécsi tőkésekből alakult részvénytársasággal. 1856-ban felépült az első gázgyár az egykori Lóvásár (ma Köztársaság) téren. Pest, Buda és Óbuda egyesítése után 1891-ben a főváros gázszolgáltatását átveszi az Általános Osztrák-Magyar Légszesz-társaság. Az első utcai gázlámpák a belváros utcáit és a Rákóczi utat világították meg. A századfordulóig több kisebb gyár látta el gázzal a várost, ezek azonban idővel meglehetősen elavultak, ezért a főváros közgyűlése 1910-ben határozatot hozott egy új, központi gázgyár építéséről. A gázgyár építésére 32 hónapot irányoztak elő. Az ünnepélyes átadásra 1914 június 13-án került sor. A gyár a maga idejében a legkorszerűbb technológiát alkalmazta, amely napi 250 ezer köbméter gáz termelését is lehetővé tette. A területen tizenegy kilométernyi vasúti pálya kapott helyet. A főváros földgázra való átállása miatt már 1980-ban be akarták zárni az üzemet, de erre csak négy évvel később, 1984 októberében került sor. Az egykori Óbudai Gázgyár területén napjainkban is több, műemléki védettséget élvező épület található.

Tabán név alatt ma a budai Várhegy, a Gellérthegy és a Naphegy közé ékelődő völgyet szokás érteni. A városnegyed ma is használt neve a török eredetű Débágháne/Tabakhane szóból származik, jelentése: Tímár-telep. Arra utal, hogy egykor cserzővargák, tímárok műhelyei voltak itt. Ez változott később Tabahonra, majd rövidült-magyarosodott Tabánra. A török hódoltság alatt az őslakosság egy része elmenekült, a település azonban fejlődött: a hódítók fürdőket építettek a melegvízü forrásokra, s dzsámikat emeltek. A XVII. század végén a meggyérült magyar lakosság mellé a Duna-parthoz közeli területre németek, az Ördög-árok partjára és a Naphegy keleti lejtőjére az 1690. évi "Nagy szerb vándorlást" követően nagyobb számban szerbek települtek. Róluk kapta a városrész a Rácváros elnevezést; hajdani ittlétükre ma a Rác fürdő és egy kőkereszt utal. 1821-ben mintegy ezer házat írtak itt össze. A Tabán a XIX. század és a XX. század fordulójára szórakozóhelyekkel, éttermekkel, borozókkal telt romantikus negyeddé vált, az írók, költők, művészek kedvelt helye lett. A városrész sorsát végül a 30-as évek elején született városrendezési tervek pecsételték meg. A mai tabáni park helyén állt házsorokat - néhány épület kivételével - 1933 és 1936 között elbontották, a helyére tervezett új városrész soha nem épült fel.

Az 1908. évi LVIII. törvénycikk értelmében a Margitszigetet a Főváros 11 millió koronáért megvásárolta József főhercegtől. A Margitsziget már ekkor is kedvelt kiránduló és pihenőkert volt, valamint eredetileg az Országos Növénykertet is a szigetre tervezték, így a parkok, épületek fenntartása jelentős vízigényt jelentett. Ezért határozták el a margitszigeti víztorony megépítését. A torony 1911-ben épült, az akkor forradalmi újdonságnak számító vasbetonból. 1944-ben erősen megsérült, a helyreállítását 1947-ben kezdték meg, ami csak több lépcsőben sikerült. A Margitszigeten a Budapestitől függetlenül működő vízellátási rendszert 1950-ben átvette a Vízművek, a sziget kitűnő adottságait kihasználva új kutakat építettek, a többletvizet pedig a Margit-hídon keresztül bevezették a hálózatba. Ezzel a víztorony eredeti funkciója feleslegessé vált. Az épületet 1977-ben városképi jelentőségű műemlékké nyilvánították.