Budapest Anno

1931. március 29-én, vasárnap a Zeppelin vállalat LZ-127 felségjelű, Graf Zeppelin nevű léghajója jött látogatóba hazánkba, amely az akkori idők legnagyobb léghajója volt. Ez a 60 tonnás repülő "ezüst szivar" a maga 236,6 méteres hosszával és 30,5 méteres átmérőjével 115 km/órás sebességre volt képes, miközben 20 utast szállíthatott teljes kényelemben. Az utasok kiszolgálásáról és a léghajó kezeléséről 40-45 fős személyzet gondoskodott. Az utasok a hengeres test alatti gondolában helyezkedtek el, a személyzet az alumíniumvázú, vászonborítású test belsejében lévő "hidakon" és létrákon közlekedhetett a 17 gáztartály között. A léghajó mozgását 5 darab egyenként 540 lóerős, 12 hengeres motor segítette. A budapesti leszállást reggel 8 órára időzítették, a korabeli sajtó szerint addigra mintegy 30 ezer ember vonult ki a csepeli repülőtérre, amely a Weiss Manfréd Művek saját repülőtere volt. Rövid technikai szünet után 30 utassal a fedélzetén, – köztük Gömbös Gyula honvédelmi miniszterrel és több újságíróval, – elindult Magyarországi körútjára a Graf Zeppelin. Az előre bejelentett útvonalat módosították a kedvezőtlen Dunántúli időjárás miatt, így rövid Budapest feletti repülés után észak-keletnek fordultak. Magyar Miklós, a léghajó egyik utasa így ír a Budapest felett töltött percekről:

"Pár perc múlva már jó magasra jutottunk és Buda felé fordultunk. A Gellért-hegy olyan volt, mint egy természet alkotta hatalmas tribün, amely feketéllett a nagyszerű látványosságra összesereglett embertömegektől. De a Dunát szegélyező budai hegyek, a Várhegy, a Rózsadomb mind, mind feketéllett az emberektől. Tisztán láthattuk felülről, hogy közeledésünkre a sokaságok megmozdultak és karjaikat fellendítve zsebkendővel, kalappal integetnek felénk üdvözletet. Csodálatos, hogy innen felülről milyen tökéletes, majdnem geometrikus rajznak látszik a város és milyen szép. A por és füst ide nem jut fel, a kristálytiszta légben úszunk és előttünk nincsen sehol akadály."

A léghajó a délutáni órákban tért vissza Csepelre, majd rövid pihenő után 14 utassal a fedélzetén indult vissza németországi állomáshelyére, Friedrichshafenbe.

Lónyay Menyhért pénzügyminiszter 1869-ben bízta meg Ybl Miklóst a Schopper-Platzra (a mai Kossuth Lajos tér) építendő vámház tervének kidolgozásával. A terv 1870-re készült el, azonban ezt a városvezetés városrendezési okokra hivatkozva elutasította. A Főváros új helyszínként a Duna partján fekvő Sótér (ma Fővám tér) környékét szemelte ki, ahol a csatlakozó vasúti forgalom a város életét és fejlődését nem akadályozza. Ybl Miklós új tervei a kisajátítási eljárás miatt nem valósulhattak meg, de a harmadik tervet végül 1870. július 19-én elfogadták. Az épület 1874 május 1-jére készült el, alapterülete több, mint 9500 négyzetméter, főhomlokzata a Dunára néz. A Fővámpalotában négy, egymástól elválasztva működő hivatal működött: a vámhivatal, a pesti pénzügyigazgatóság, a központi árüzleti igazgatóság és a bányatermék igazgatóság. A Fővámház alá komoly, raktárként szolgáló pincerendszer épült, amelyből négy, zsilippel elzárható alagúton volt kijárás a Dunapartra. Az épület mellett, sőt az épületbe is vasúti vágányok vezettek. A II. világháború alatt az épület igen súlyos sérüléseket szenvedett. A 40-es évek végén újjáépítették, az 1950-es tanévtől pedig az egykori Fővámház a Közgazdaságtudományi Egyetem - a mai Corvinus egyetem - központi épületeként funkcionál.

A Deák Ferenc tér Budapest belvárosának egyik központi tere, egyúttal a város jelentős közlekedési csomópontja. A tér legnagyobb része az V. kerülethez tartozik, de az Anker-ház a VI. kerület része. A teret a 19. század elején alakították ki, a terület elnevezése a század legelején még Landstrasse volt. A teret 1819-es térképeken Kohlplatzként említik, de nevezték Kohlmarktnak, Káposztás piacnak, Szén piacnak és Szén térnek is. 1866-ban nevezték el a „haza bölcse” után Deák Ferenc térnek, ezt a nevet viseli azóta is. A tér a főváros tömegközlekedése szempontjából nagyon jelentős, megállója van a téren az 1896-ban épült Földalattinak, az 1970-ben átadott 2-es és az 1976 óta közlekedő 3-as metrónak is. 1896 óta villamosok is közlekednek a téren, a 47-es és a 49-es villamosok végállomása található itt.

A Szépművészeti Múzeum nemzeti gyűjtemény, története szorosan összefügg a magyarországi műgyűjtés történetével. A múzeum a magyar nemességnek köszönheti létét, a bécsi császári és királyi gyűjteményekből csupán kevés mű jutott ide. A magyar főúri gyűjtemények közül a legjelentősebb az Esterházy-gyűjtemény volt, amelyet 1870-71-ben vásárolt meg a magyar állam. Ez a kollekció alapozta meg az Országos Képtárat, a Szépművészeti Múzeum közvetlen elődjét. A múzeum létesítését hosszú előkészítés után 1896-ban határozták el, és a millenniumi törvény mondta ki. Miután a főváros ingyen átadta a területet, 1898-ban pályázatot írtak ki az épület megtervezésére. A kilenc pályamű közül Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervét választották ki megvalósításra. Az épületegyüttes 1900 és 1906 között épült fel, az 1906. december 1-jei felavatáson Ferenc József is részt vett. Az újonnan átadott épületben az addig különböző gyűjteményekben őrzött képzőművészeti alkotások kaptak helyet és egységes bemutatási lehetőséget.

A Vajdahunyad vára (hivatalos nevén Történelmi Épületcsoport) Alpár Ignác építész által alkotott épületegyüttes a budapesti Városligetben. Az 1896-os millenniumi ünnepségek tiszteletére olyan épületegyüttest kívántak létrehozni a magyar fővárosban, amely „három dimenzióban” ábrázolja a magyar építészet ezeréves történetét. Alpár Ignác azzal a feltétellel nyerte el az épület megépítésére vonatkozó pályázatot, hogy a Városligeti-tó Széchenyi-szigetén az összes magyarországi építészeti stílust fölvonultató épület születik. A 21 részből álló Történelmi Épületcsoport a millenniumi ünnepségekre a szoros határidő és a költségtakarékosság szempontjai miatt ideiglenes jelleggel, főleg fából készült el. Nevét legjellemzőbb, a vajdahunyadi várat mintázó főhomlokzati részéről kapta. A város legnagyobb parkjában csendesen megbújó vár végleges formáját 1908-ban nyerte el, napjainkban a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak ad otthont. Az épületet 1991-ben nyilvánították műemlékké.

A Sugárút ötletét Andrássy Gyula gróf vetette fel, amelyet a Képviselőház 1870-ben elfogadott. Ezen út egyik pontján jött létre a Körönd, amely a Sugárút legtágasabb, kör alakú tere lett. Helyén egykor hatalmas szemétlerakó gödör volt, amelyet lerobbant házak sora szegélyezett, a környék akkoriban az alsóbb rétegek lakóhelye volt. Mivel a Városliget parkosítása ekkorra gyakorlatilag már befejeződött, halaszthatatlanná vált a terület rendezése. A tér szimmetrikus, épületei hasonlítanak egymásra. A tér négy épülete mindegyike előtt kis park található, bennük egy-egy szobor: Balassi Bálint, Szondy György, Zrínyi Miklós és Vak Bottyán szobrai. Korábban a téren állt Bocskai István és Bethlen Gábor szobra is, de ezek 1945-ben a Hősök terére kerültek a Millenniumi emlékműre, ahonnan akkor távolították el a Habsburg-szobrokat. A teret eleinte Köröndnek hívtál, majd 1938-ban a nevét Hitler Adolf térre változtatták, amely 1945-ben lett ismét Körönd. 1971-ben nevezték el halála után Kodály Zoltánról, a tér egykori lakójáról.

Osztapenko szobra évtizedeken át jelképezte Budapest nyugati kapuját. A szocializmus évtizedei alatt ő volt a szovjet humanizmust eltaposó náci barbarizmus ikonná magasztosult áldozata. A hivatalos történetírás szerint a Budapestet körbezáró szovjet csapatok parlamentereként a követjogot nem tisztelő német csapatok géppuskatüzében halt meg. A történet alapja igaz, Osztapenko százados Malinovszkij marsall üzenetét vitte a körbezárt magyar főváros német katonai parancsnokságára. A szovjet parancsnok üzenetében megadásra szólította fel a védőket, ezt azonban a németek visszautasították, Hitlertől ugyanis azt a parancsot kapták, hogy az utolsó emberig ki kell tartani. Osztapenko a válasszal a saját vonalak felé indult, s ma már bizonyított, hogy nem a németek lőtték le, hanem aknára futott dzsipjében halt szörnyet. Szobrát 1951-ben avatták fel, a rendszerváltás után nem sokkal pedig eltávolították, jelenleg a budapesti szoborparkban található.

Forrás: http://www.fortepan.hu

1802-ben gróf Széchényi Ferenc engedélyért fordult I. Ferenc császárhoz, hogy Magyarországra vonatkozó gazdag gyűjteményét a nemzetnek ajándékozhassa. Az uralkodó hozzájárulását adta, így ezt a dátumot tekinthetjük a Magyar Nemzeti Múzeum alapítási évének, ezek a tárgyak képezték a Nemzeti Múzeum első gyűjteményét, amely Európa harmadik ilyen jellegű nemzeti intézménye lett. A múzeumi anyagot először az egykori pesti pálos kolostorban, majd a napóleoni háború után a régi egyetem épületében helyezték el. A múzeum új, önálló épületének felállítására az 1832-36-os országgyűlés szavazta meg a szükséges összeget, tervezésével a magyarországi klasszicista építészet jelentős alakját, Pollack Mihályt bízták meg. Az építkezés 1837-ben kezdődött és 1847-re fejeződött be. A múzeum dísztermében ülésezett a 48-as népképviseleti országgyűlés felső háza. (Később, a mai parlament megépüléséig a felsőház végig itt működött.) Az épület főhomlokzata előtt áll Arany János szobra. A szobor felállítására 1887-ben írtak ki pályázatot, amelynek győztese Stróbl Alajos szobrászművész lett. Az alkotást végül 1893-ban állították fel.

1894-ben kezdődött el a mai Szabadság híd építése és ezzel együtt a Gellért tér rendezése. A Szent Gellért Szálló és Gyógyfürdő építését 1911-ben kezdték el, azonban az első világháború késleltette a munkákat. A század eleji palota-szállók elegáns, szecessziós stílusában megépített szállót 1918 szeptemberében nyitották meg. A négyemeletes szálloda a megnyitáskor összesen 176 szobából állt. A lakosztályokat vezetékes, termálvizet és szénsavas vizet is szolgáltató fürdőszobákkal látták el. Az őszirózsás forradalom idején a szállót "katonai célokra" vették igénybe, majd a tanácsköztársaság bukása után Horthy is itt rendezte be ideiglenesen a főhadiszállását. A két világháború között a szálloda pazar belső tereivel, teraszaival és medencéivel hamar a budapesti társasági élet központjává vált. 1927-ben készült el a hullámfürdő, ami a mai napig az eredeti hullámberendezéssel üzemel. A II. világháború pusztítását ez az épület sem kerülhette el, a szálló 1946-ban megkezdett rekonstrukciója csak a 60-as évek elején fejeződött be.

Az Országház felépítésének ötlete először a 19. század első felében, az 1830. évi országgyűlésen merült fel konkrét javaslat formájában. Az első épülettervet Pollack Mihály készítette, azonban ez feledésbe merült, az 1848-as szabadságharc bukását követően pedig egy időre aktualitását is vesztette az ügy. Végül 1880-ban született meg a döntés az állandó Országház felépítéséről. A kiírt pályázatra 19 terv érkezett, ezek közül négynek ítélték oda az első díjat, Steindl Imre terve végül sorsolás útján nyert. A Parlamentet már épülése közben rengeteg kritika érte, az érdeklődés középpontjában állt. Legtöbben azt kifogásolták, hogy a német jellegű gótikus stílus teljesen idegen a magyar nemzettől. Az eredeti terv szerint az új Országház átadása az 1896. évi millenniumi ünnepségek csúcspontja lett volna, azonban az épület teljes egészében csak 1904-ben készült el. Az Országháznak 27 kapuja van, belül 29 lépcsőház és 13 személy- és teherlift szolgálja a közlekedést és a szállítást, az épületben valamivel több mint 200 irodahelyiség található. A korabeli bírálatok ellenére a parlament ma már kétségkívül nemzeti büszkeségünk, fővárosunk egyik legnagyobb és legszebb épülete.