Az első telefonos-kisasszony Matkovics Júlia volt, aki 1881-ben vizsgázott le távbeszélő-kezelésből, később az ő feladata lett betanítani utódait is. A központok bővülésével a telefonkezelők száma is növekedett, jellegzetes, a csak hangjukat hallók számára kicsit rejtélyes szereplői voltak a távközlés történetének. Láthatatlan bájuk sok írót megihletett, hírhedt türelmetlenségük pedig számos korabeli újságcikk témája volt. Mivel a telefonközpontok indulásakor még nem gondolkoztak számokban, a kisasszonyoknak meg kellett tanulniuk az összes előfizető nevét, sokak címét és szakmáját is. A századfordulón már több ezer előfizető adatait kellett memorizálniuk a kisasszonyoknak, ami állandó panaszokat eredményezett, ezért 1899-ben elhatározták, hogy bevezetik a szám szerinti nyilvántartást. Az előfizetők felháborodása azonban elsöpörte az egyébként józan gondolatot. Jellemző a kor társadalmi viszonyaira, hogy az ügyfelek nem voltak hajlandóak saját maguk kikeresni a jegyzékből a hívott telefonszámát, ezért végül az ötletet elvetették. 1901-ben azonban már nem lehetett tovább halasztani a reformot: 5300 előfizető volt a fővárosban, július 1-jén bevezették a telefonszámokat. A második telefonközponti épület Budapesten a mai Horváth Mihály téren álló József volt, melynek átadása az első világháború miatt igencsak késett, és - noha az épület már 1913-ban elkészült - a telefonközpont az üzemet csak 1917-ben vette fel. Az országban egyébként 1997-ben vonult nyugdíjba az utolsó helyi hívásban használatos manuális kapcsolású központ és ezzel együtt az utolsó helyi viszonylatú telefonos-kisasszony is.