Budapest Anno

Kedves Budapest Anno rajongók!

Eljött a szomorú nap, az utolsó post. Időhiány miatt a megszokott formában a Budapest Anno története véget ér. Áprilistól augusztusig 107 kép, 107 történet segítségével körbejártuk a századforduló Budapestjét, persze sok kitekintéssel a 20. század későbbi időszakaira. A teljesség igénye nélkül végigjártuk az Andrássy utat, kinéztünk a Városligetbe, megnéztük a Főváros pályaudvarait, hídjait. Köszönöm a több százezer oldalletöltést, a sok pozitív visszajelezést, a statisztikák alapján sok százan indítottátok a napotokat az Anno napi történetével. A blog ebben a formában tehát véget ér, nem mondom, hogy örökre, de egy időre biztosan. De bízom benne, hogy valahol, valahogy még találkozunk! Még az is lehet, hogy ugyanitt...

Szép napot mindenkinek!

A Budapesti Fogaskerekű Vasút 1879-ben, Klösz György felvételén.

Az Andrássy út – bár méretei szerényebbek voltak – a párizsi sugárutak mintájára készült, és 1877 októberében adták át a fővárosnak. Az Oktogon a Kodály körönd mellett a másik olyan tér az út vonalában, amely azt építészetileg tagolja. A tér helyén 1872-ig, a Sugár út kiépítéséig mély gödör állt, azt ekkor töltötték fel. A 19. században a tér neve Nyolcszög tér volt, az 1920-as évektől azonban már Oktogonnak hívták. 1936-ban a Mussolini nevet adták a térnek, 1945-től újra Oktogon, 1950-től November 7. térre keresztelték át, 1990 óta pedig ismét Oktogon a tér neve.

Magyarországon először 1827-ben a Pest-Kőbánya között próbálták ki a lóvasúti technikát, de a kísérleti üzemet 1828-ban felszámolták. Ez volt az ún. lebegő vasút, azaz a lovak a kocsikat nem egy a földre lefektetett sínpályán vontatták, hanem az építőanyagot szállító kocsik egy pilonokon álló, gerendákkal, kötelekkel megerősített szerkezeten gurultak. A vállalkozás teljes csőd volt, az olcsó puhafából épített fapálya nem bírta a terhelést. Az első közforgalmú lóvasúti szolgáltatást Pesten csak jó 40 évvel később, 1866. június 30-án indította a Pesti Közúti Vaspálya Társaság a mai Kálvin tér és Újpest között. Az 1866-tól működő lóvasút utasforgalma – eltekintve az 1874-1880 közötti időszaktól – egyenletesen emelkedett, a hangos kürtszóval robogó lóvasutak szállították az utasokat a terjeszkedő város egyre távolabbi végpontjai felé. A járatok irányát más és más színösszeállítású zászlókkal jelezték. A lóvasutat a 19. század végén kezdi el kiszorítani a villamos. 1896-ban a villamosok már 130 km hosszú vágányhálózaton mintegy 27 viszonylaton közlekedtek, a lóvasutak forgalma pedig ebben az évben drasztikusan visszaesett. 1895-ben még 23 millió utast szállítanak, 1896-ban alig 300 ezret. Az utolsó hazai városi lóvasút működése utolsó éveiben már kizárólag turisztikai célokat szolgált, és 1927-ig üzemelt a Margit-szigeten.

A Lövölde tér ma már csak nevében őrzi az egykor itt állt Lövölde emlékét. A tér a nagy forgalmú és igen hosszú Király utca folytatása, ahonnan a Városligetbe és ide, a Lövöldébe kocsizott ki egykoron az előkelőség és a vagyonos polgárság. A céllövészet nem volt mindig kedvtelés vagy mint később, a népszerű sportok egyike, hanem fontos védelmi szerepet töltött be az 1700-as évek elején. Akkor még a polgárság feladatai közé tartozott a város békéjének őrzése. A lakosság katonai kiképzést nem kapott, de annak érdekében, hogy a várost meg tudják védeni, azaz harci tudást szerezzenek, céllövés gyakorlására kötelezték. Akkoriban minden új polgárnak egy évig kellett gyakorolnia hetente egy napon át a céllövést. A Pesti Lövészegylet, mely az iparosokat foglalta magában, 1701-ben alakult. I. Lipót király rendelkezett a lövöldék felállításáról, ahol a pest-budai lakosok a céllövészetet gyakorolhatták. Mária Terézia uralkodása idején vált kötelességből kedvenc időtöltéssé a céllövés. A mai Lövölde téren felépült lövöldét József nádor avatta fel 1840-ben. A klasszicista stílusú lövöldét két épületegyüttes alkotta. Az egyikben vendéglők, éttermek és kiszolgáló helyiségek voltak, a másikban helyezkedett el a tulajdonképpeni lövőház lőcsarnokokkal, oszlopos folyosóval és a lövészmester lakásával. A lövölde épületét 1890-ben lebontották, majd a teret megnagyobbították és köréje bérpalotákat építettek.

Az uralkodó I. Ferenc - a nádor testvére - 1795-ben nevezte ki a főherceget Magyarország helytartójává, akinek egyik legfontosabb célkitűzése az volt, hogy az ország boldogulását elősegítse és szolgálja. A magyarsághoz erős kötődés fűzte - az 1805-ös országgyűlésen a következő kijelentést tette: "az én ereimben is Árpád vére forr." Tevékenységét azonban nem övezte osztatlan dicséret, az udvar rebellisnek tartotta, hűtlenséggel vádolta, a magyar rendek pedig az 1811-12. évi országgyűlés után fordultak el tőle, ahol nem tudta megakadályozni, hogy Bécs bevezesse a rendeleti úton történő kormányzást. Nádorként folyamatosan azon munkálkodott, hogy visszatérjenek az alkotmányos keretek között történő politizáláshoz, s neki köszönhetően ez 1825-ben meg is történt. József nádor felkarolta a Magyar Tudós Társaság alapításának gondolatát, tízezer forinttal támogatta annak életre hívását. 1826-ban Pesten megalapította a Vakok Intézetét, mely az ő védnöksége alatt állt. Hatékonyan felkarolta az első magyar vasút megépítésének gondolatát (1827) és a Pesti Kereskedelmi Bank felállítását (1832). Bécs nem nézte jó szemmel a magyarság támogatására irányuló tevékenységét. 1847. január 13-án, nádorrá választásának 51. évfordulóján, súlyos betegség után halt meg, testét a Budavári Királyi Palota Nádori Kriptájában helyezték örök nyugalomra, ami azonban nem adatott meg neki. Az 1970-es években, amikor az 1945 óta romos állapotú budai királyi palota felújítása elkezdődött, a nádori kriptát a sírokkal együtt ismeretlenek több alkalommal, rendszeresen visszajárva, módszeresen megrongálták és kifosztották, nyilvánvalóan az őrszemélyzet tudtával és közreműködésével. József nádor szobrát a kiegyezés után, 1869-ben állították fel Pesten.

Gróf Széchenyi István tíz előkelő társával már 1827-ben kísérletet tett egy magyar biztosítótársaság megalapítására. Az alaptőkét ő és társai adták össze, de a terv megvalósítása nem sikerült, így az 1850-es években Magyarországon csak néhány idegen biztosítótársaság működött. Noha korábban is létezett néhány magyar biztosító kölcsönös egyesület, pl. 1843-ban alakult a "jégkár ellen kölcsönös biztosító magyar egylet", de ezek nem fejlődtek vagy rövid időn belül megszűntek. Végül 1857. július 15-én közgyűlés keretében megalapítják az Első Magyar Általános Biztosító Társaságot. 1858. január 16-a a Társaság első közgyűlése a végleges alapítás napja volt, ahol hazánk legismertebb egyéniségei is részt vettek. Míg korábban Magyarországon és Erdélyben a legtekintélyesebb biztosítási cégek alig voltak képesek 300-400 ügynököt szerezni, addig az Első Magyar Biztosító Társaságnál különösebb fáradság nélkül olyan tiszteletreméltó egyének jelentkeztek, akiknek a közreműködése már önmagában véve a siker biztosítékát jelentette. 1858-ban több mint 600 fős ügynöki sereg várt az indításra, amely év végére már megduplázódott. 1860-ban az állandó jellegű jutalékos vidéki ügynökök száma már eléri a 7000 főt. Három évi működés után a társaságnál létrehozták a tisztviselők nyugdíjalapját, amit a nyereség 4%-ából és az osztalékalapból kiegészítve képeztek. A nyugdíjalap 50 éves értékelésekor megállapították, hogy a nyugdíjas tisztviselők életkörülményei a nyugdíjba vonulásuk után sem romlottak. Az Első Magyar Általános Biztosítót és két leányvállalatát 91 éves működés után, 1948-ban államosították, 1949 június 20-án pedig létrejön az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat.

A századfordulón Budapest szinte évek alatt vált világvárossá, s dinamikusan fejlődő polgársága egy saját ízlésének és igényeinek megfelelő színházat akart. 1894-ben megalakult a Magyar Vígszínház Rt, melyben az arisztokrácia neves képviselői foglaltak helyet. Ők teremtették elő az építkezés anyagi részét, és ők bízták meg a tervezéssel a bécsi Fellner és Helmer irodát, akinek a nevéhez nem kevesebb, mint 47 európai színház építése fűződik. A terület, ahová a színházat tervezték, ekkor még külvárosi, mocsaras terület volt. Az impozáns épületet 1896-ban, egy év alatt építették fel, a színházat pedig 1896 május 1-én nyitották meg ünnepélyes keretek között Jókai Mór külön erre az alkalomra írt darabjával. Az első világháború után az addig nyereséges színház gazdasági helyzete megingott, ezért a tulajdonos Faludi Gábor a 25 éves jubileum előtt eladta a színházat egy amerikai üzletembernek. A bejelentés nagy botrányt kavart. Az új tulajdonos megszüntette az állandó társulatot, visszahozta azt a régi szabályt, mely szerint a színész köteles gondoskodni a fellépő ruhájáról, és az írói tiszteletdíjakat is megnyirbálta. Az 1925 és 1940 közötti másfél évtizedben egyébként több, mint két tudat színház ment tönkre. 1945 január 16-án bombatalálat érte a színház épületét. 1948 május 9-én bejelentették a színház csődjét. Egy év múlva a működésük befejeződött, a színházat államosították. Az épületet 1951 augusztusára újjáépítették, a zárt páholyfülkéket - mint a polgári gőg jelét - eltávolították, a kupolára pedig kikerült a vörös csillag. A színház Sztálin elvtárs 70. születésnapján, ünnepi díszelőadással nyílt meg újra a Magyar Néphadsereg Színháza néven. A Vígszínház eredeti nevét 1961-ben kapta vissza. Legutolsó átfogó felújítására a 90-es évek elején került sor.

A Fővárosi Állat- és Növénykert Magyarország legrégebbi és legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező állatkertje, 1986 óta természetvédelmi terület. Az intézmény 1866. augusztus 9-én nyitotta meg a kapuit. Ekkorra a kertben 11 nagyobb és több kisebb épület készült el, és mintegy 500 állatot láthatott a közönség. Az Állatkert területén 1896-tól "Látványosságok Háza" néven egy hírhedté vált mulató is működött, amelynek bevétele ugyan az állatkert javára esett, ámde egyáltalán nem illett össze a természettudományos ismeretterjesztés elvével. Emiatt, s azért, mert a Főváros felhívta a kert figyelmét, hogy a területet kizárólag állatkert létesítése céljából adta bérbe, végül bezárták az egységet. A század elején a kert komoly anyagi gondokkal kűzdött, és miután a mulató bezárása miatt keletkezett bevételkiesést sem sikerült pótolni, 1907-ben az állatkertet üzemeltető társaság csődbe ment, ekkor vette át a kert üzemeltetését a Főváros...

A Szent István Bazilika római katolikus templom, Magyarország egyik legjelentősebb egyházi épülete. 1845-ben Hild József kapott megbízást a templom terveinek elkészítésére. A földmunkákat már 1846-ban megkezdték, de a folytatás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc miatt késedelmet szenvedett. Hild 1867-ben bekövetkezett haláláig vezette a munkálatokat, s csak ezt követően derült ki, hogy az építőanyag minőségében és a kivitelezésben is voltak hibák: 1868. január 22-én a már felfalazott kupola beomlott. A törmelék eltakarítása és a rosszul felhúzott épületrészek visszabontása 1871-ig tartott. Ezek után 1891-es haláláig Ybl Miklós vezette az építési munkálatokat. Az elkészült templomot 1905. november 9-én szentelték fel, a zárókő elhelyezésére pedig az uralkodó, I. Ferenc József jelenlétében került sor 1906. december 8-án. Noha az eredeti szándék szerint az új templom Ausztria védőszentjének, Szent Lipótnak a nevét viselte volna, még elkészülte előtt, a millenniumi ünnepségek kapcsán az érseki főhatóság Szent István király védelmébe helyezte, s ezen a néven is szentelték fel. A Szent István Bazilika a maga 96 méterével Budapest második, Magyarország harmadik legmagasabb épülete. A bazilika névadójának, a magyar államalapító király, I. (Szent) Istvánnak az épségben maradt jobb kezét, a Szent Jobbot 1950 óta őrzik ereklyeként a templomban.

A Vigadó elődje Pollack Mihály tervei alapján készült, és 1833-ban nyílt meg, az épületet azonban 1849 májusában Hentzi osztrák generális Budáról szétlövette. Feszl Frigyes 1858-ban kezdett foglalkozni az új Vigadó tervezésével. A keleti elemekkel vegyített romantikus épület nagy feltűnést keltett, s csakhamar az akkori főváros egyik legfontosabb kulturális, művelődési intézményévé vált. Ünnepi bál keretében avatták fel 1865 januárjában. A II. világháborúban az épületegyüttes súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig vitatott volt hogy sor kerül-e az újjáépítésre, végül az 1970-es években megkezdődött a felújítás. Az újjáépült Pesti Vigadót 1980-ban adták át, és jelenleg is az ország egyik legszebb művelődési központja.