Budapest Anno

Az 1908. évi LVIII. törvénycikk értelmében a Margitszigetet a Főváros 11 millió koronáért megvásárolta József főhercegtől. A Margitsziget már ekkor is kedvelt kiránduló és pihenőkert volt, valamint eredetileg az Országos Növénykertet is a szigetre tervezték, így a parkok, épületek fenntartása jelentős vízigényt jelentett. Ezért határozták el a margitszigeti víztorony megépítését. A torony 1911-ben épült, az akkor forradalmi újdonságnak számító vasbetonból. 1944-ben erősen megsérült, a helyreállítását 1947-ben kezdték meg, ami csak több lépcsőben sikerült. A Margitszigeten a Budapestitől függetlenül működő vízellátási rendszert 1950-ben átvette a Vízművek, a sziget kitűnő adottságait kihasználva új kutakat építettek, a többletvizet pedig a Margit-hídon keresztül bevezették a hálózatba. Ezzel a víztorony eredeti funkciója feleslegessé vált. Az épületet 1977-ben városképi jelentőségű műemlékké nyilvánították.

Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata először 1791-ben II. Lipót uralkodása alatt merült fel. Különböző okok miatt több évtizedig halasztották a tervek elkészítését. 1812-től a bécsi, prágai, lembergi elmeintézetek rendeletileg bezárták kapuikat a magyar betegek előtt. Az indoklásban az állt, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, ezért az ország ezt a jótéteményt nem viszonozhatja. 1848-ban Schwartzer Ferenc tett javaslatot a kormánynak a magyar tébolyda építése ügyében. Legalkalmasabb helyszínnek a Lipótmezőt tartotta, mely aránylag jól megközelíthető, kies fekvésû, északi szelek ellen védett és vize is bőven van. Az 1850-es években az országos intézet felállítása halaszthatatlanná vált. 22 helyszín megtekintése után Buda városa a lipótmezei telek megvásárlása mellett döntött. Az épület késői romantikus stílusú, négyszintes jellegében zárt tömböt alkot. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára építették meg. Helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák, raktárak. Az épületet hatalmas park és 50 hold erdő övezte. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit. A 2000-es évek közepén az inzézet 849 fekvőbeteg-ággyal rendelkezett, a munkatársak száma 900 körül volt. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetetet végül 139 évnyi működés után, 2007. december 31-én zárták be.

A mai Vidámpark elődjének, az Angol Parknak az alapjait a Bajorországból Pestre költöző Meinhard család tette le még 1908-ban. A mai Széchényi Fürdő mögötti területen elindították a Barlangvasút ősét, a sárkányvasutat, amit az emberek imádtak, így a vállalkozás szépen hozott a konyhára. A bevételből Meinhardék további telkeket vásároltak – többek között ők vették meg Friedmann Alfrédtól az Amerikai Parkot –, ahol egymás után nyitották meg újabb és újabb szórakoztató látványosságaikat: a siklót, a hullámvasutat, az elvarázsolt kastélyt. Az első világháború alatt a park látogatottsága fokozatosan visszaesett, később a megváltozott szórakozási szokások miatt tömegek hagyták el a Városligetet, ami mind a Vurstli, mind az Angol Park számára jelentős bevételkiesést okozott. A válság egy-két tiszavirág életű fellendüléstől eltekintve egészen a II. világháború végéig tartott. A háború alatt több látványosság megsérült, de már 1945. május közepén fogadott látogatókat a park. A hangszórókból katonazene szólt, az óriáskereket már egy személlyel elindították. Ha lassan is, de beindult ez élet, aminek - ebben a formában - az 1950-ben bekövetkezett államosítás vetett véget. Ekkor jött létre a mai Vidámpark...

A főváros vezetőit már az 1860-as években foglalkoztatta a vásárcsarnokok építésének gondolata. Célja az volt, hogy az egészségtelen körülmények között működő régi piacokat időjárástól védett, fedett árucsarnokok váltsák fel, ahol ellenőrizhető a forgalomba kerülő élelmiszerek minősége, az árak pedig stabilizálódnak. A főváros középítési igazgatójának, Lechner Lajosnak a javaslatára választották ki végül a Fővám téri helyszínt a Központi Vásárcsarnok felépítésére. Az épület tervezésére 1892-ben kiírt nemzetközi pályázatot Pecz Samu nyerte meg, az építkezés 1894 nyarán kezdődött. 1896. június 30-án, amikor a csarnokot már csak tíz nap választotta el az átadástól, tűz keletkezett, amely szörnyű pusztítást végzett. 1896 októberére az átmeneti nehézségek ellenére is elkészült az épület, év végére pedig a műszaki átadás is lezajlott. Eredetileg az egész tér átlátható volt, a standok csak „térbútorok" voltak a belsőben. Hátul a földszintes baromficsarnok zárta le az épületet. A felszereltség miatt a legdrágább a halas áruda és a hűtőrekesz bérlete volt. Vele azonos volt a bor- és a pálinkaárusítás helyének díja. Harmadannyiba került az alapvető élelmiszerek árudáinak bérlete. Az élő és tisztított Baromfi, a tej-tejtermék, a zöldséges, a gyümölcsös, a kenyeres helyek voltak a legolcsóbbak. Az épületben a II. világháború alatt nagy károk keletkeztek, az újjáépítés és a folyamatos változtatások miatt pedig a 60-as évekre elvesztette eredeti hangulatát. A csarnok 1991-ben életveszélyessé vált, így azt bezárták. Az új követelmények szerint megújuló vásárcsarnok rekonstrukciójára 1992-94 között került sor.

Az Iparművészeti Múzeum palotája - a magyar szecessziós építészet remekműve - 1893 és 1896 között épült Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint. Magyaros ornamentikával gazdagon díszített külső-belső kerámiaburkolatát és tetőzetét a világhírű pécsi Zsolnay-gyár állította elő. Az épületet a millenniumi rendezvények záróakkordjaként Ferenc József osztrák császár és magyar király avatta fel 1896. október 25-én. A múzeum ekkor kapott először önálló épületet, bár az intézmény gyűjteményeivel együtt már 1872 óta létezett: a londoni és a bécsi után ez a világon harmadikként alapított iparművészeti múzeum.

Az EMKE kávéház 1894-ben nyitott meg egy frissen felépült magas bérház földszintjén, amelynek bérleti jogát egy gyakorlott vendéglős, Wassermann Jónás vette meg. Nevét az intézmény az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről kapta. Wassermann lelkes tagja volt az egyesületnek, komoly pénzt fizetett a névhasználat jogáért – nem egyedüliként, hiszen EMKE nevű kávéház működött Marosvásárhelyt és Nagyváradon is. A kávéházban igen gazdag könyv, újság és lexikongyűjtemény állt rendelkezésre, azonban ami igazán megkülönböztette a többi hasonló helytől, az a cigányzene volt. Wassermann Jónás ugyanis elsőrangú prímásokat és zenekarokat szerződtetett, és ezt a hagyományt fia, Wassermann Mór is követte, aki apja 1901-ben bekövetkezett halála után vette át a kávéház vezetését. A fiatalabb Wassermann az első világháború után komoly beruházásokba fogott: cukrászdát hozott létre, bárt rendezett be, amely a 20-as években újdonságnak számított magas pultjával és bárszékeivel. A kávéházhoz kötődő hírességek között mindenképpen meg kell említeni József Attilát, aki 1920-ban kenyeresfiúként dolgozott itt. 1945-ben a kávéház teljesen kiégett, ősszel azonban újra megnyitotta kapuit. 1956-ban az épületet ismét rommá lőtték, az EMKE nagyobb kárt szenvedett, mint a II. világháború alatt. A hely öt éven át tartó felújítás után 1961-ben nyitott meg újra, ám akkor már csírájában sem hasonlított a régi kávéházra. Az épületben a rendszerváltás után egy ideig sörbár üzemelt, jelenleg pedig bankfiókok találhatók a legendás EMKE kávéház helyén.

Az első telefonos-kisasszony Matkovics Júlia volt, aki 1881-ben vizsgázott le távbeszélő-kezelésből, később az ő feladata lett betanítani utódait is. A központok bővülésével a telefonkezelők száma is növekedett, jellegzetes, a csak hangjukat hallók számára kicsit rejtélyes szereplői voltak a távközlés történetének. Láthatatlan bájuk sok írót megihletett, hírhedt türelmetlenségük pedig számos korabeli újságcikk témája volt. Mivel a telefonközpontok indulásakor még nem gondolkoztak számokban, a kisasszonyoknak meg kellett tanulniuk az összes előfizető nevét, sokak címét és szakmáját is. A századfordulón már több ezer előfizető adatait kellett memorizálniuk a kisasszonyoknak, ami állandó panaszokat eredményezett, ezért 1899-ben elhatározták, hogy bevezetik a szám szerinti nyilvántartást. Az előfizetők felháborodása azonban elsöpörte az egyébként józan gondolatot. Jellemző a kor társadalmi viszonyaira, hogy az ügyfelek nem voltak hajlandóak saját maguk kikeresni a jegyzékből a hívott telefonszámát, ezért végül az ötletet elvetették. 1901-ben azonban már nem lehetett tovább halasztani a reformot: 5300 előfizető volt a fővárosban, július 1-jén bevezették a telefonszámokat. A második telefonközponti épület Budapesten a mai Horváth Mihály téren álló József volt, melynek átadása az első világháború miatt igencsak késett, és - noha az épület már 1913-ban elkészült - a telefonközpont az üzemet csak 1917-ben vette fel. Az országban egyébként 1997-ben vonult nyugdíjba az utolsó helyi hívásban használatos manuális kapcsolású központ és ezzel együtt az utolsó helyi viszonylatú telefonos-kisasszony is.

Lónyay Menyhért pénzügyminiszter 1869-ben bízta meg Ybl Miklóst a Schopper-Platzra (a mai Kossuth Lajos tér) építendő vámház tervének kidolgozásával. A terv 1870-re készült el, azonban ezt a városvezetés városrendezési okokra hivatkozva elutasította. A Főváros új helyszínként a Duna partján fekvő Sótér (ma Fővám tér) környékét szemelte ki, ahol a csatlakozó vasúti forgalom a város életét és fejlődését nem akadályozza. Ybl Miklós új tervei a kisajátítási eljárás miatt nem valósulhattak meg, de a harmadik tervet végül 1870. július 19-én elfogadták. Az épület 1874 május 1-jére készült el, alapterülete több, mint 9500 négyzetméter, főhomlokzata a Dunára néz. A Fővámpalotában négy, egymástól elválasztva működő hivatal működött: a vámhivatal, a pesti pénzügyigazgatóság, a központi árüzleti igazgatóság és a bányatermék igazgatóság. A Fővámház alá komoly, raktárként szolgáló pincerendszer épült, amelyből négy, zsilippel elzárható alagúton volt kijárás a Dunapartra. Az épület mellett, sőt az épületbe is vasúti vágányok vezettek. A II. világháború alatt az épület igen súlyos sérüléseket szenvedett. A 40-es évek végén újjáépítették, az 1950-es tanévtől pedig az egykori Fővámház a Közgazdaságtudományi Egyetem - a mai Corvinus egyetem - központi épületeként funkcionál.

A Deák Ferenc tér Budapest belvárosának egyik központi tere, egyúttal a város jelentős közlekedési csomópontja. A tér legnagyobb része az V. kerülethez tartozik, de az Anker-ház a VI. kerület része. A teret a 19. század elején alakították ki, a terület elnevezése a század legelején még Landstrasse volt. A teret 1819-es térképeken Kohlplatzként említik, de nevezték Kohlmarktnak, Káposztás piacnak, Szén piacnak és Szén térnek is. 1866-ban nevezték el a „haza bölcse” után Deák Ferenc térnek, ezt a nevet viseli azóta is. A tér a főváros tömegközlekedése szempontjából nagyon jelentős, megállója van a téren az 1896-ban épült Földalattinak, az 1970-ben átadott 2-es és az 1976 óta közlekedő 3-as metrónak is. 1896 óta villamosok is közlekednek a téren, a 47-es és a 49-es villamosok végállomása található itt.

A Vajdahunyad vára (hivatalos nevén Történelmi Épületcsoport) Alpár Ignác építész által alkotott épületegyüttes a budapesti Városligetben. Az 1896-os millenniumi ünnepségek tiszteletére olyan épületegyüttest kívántak létrehozni a magyar fővárosban, amely „három dimenzióban” ábrázolja a magyar építészet ezeréves történetét. Alpár Ignác azzal a feltétellel nyerte el az épület megépítésére vonatkozó pályázatot, hogy a Városligeti-tó Széchenyi-szigetén az összes magyarországi építészeti stílust fölvonultató épület születik. A 21 részből álló Történelmi Épületcsoport a millenniumi ünnepségekre a szoros határidő és a költségtakarékosság szempontjai miatt ideiglenes jelleggel, főleg fából készült el. Nevét legjellemzőbb, a vajdahunyadi várat mintázó főhomlokzati részéről kapta. A város legnagyobb parkjában csendesen megbújó vár végleges formáját 1908-ban nyerte el, napjainkban a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak ad otthont. Az épületet 1991-ben nyilvánították műemlékké.