Budapest Anno

A budai Duna-part látképét jelentősen alakító, ma Várkert bazárként ismert épületegyüttes története az 1870-es években kezdődött. A cél az volt, hogy az ekkor már elegánsan kiépített pesti Duna-partnak méltó párját építsék fel a budai oldalon. Végül a területen ebben az időben található alacsony emeletes házak helyére került 1876-1879 között Ybl Miklós tervei alapján a várbazár, aki "ezen, a művészetre nézve háládatos megbízatás által magát különösen megtisztelve is érzi". Az ekkor megépült együttest délen két, északon egy a királyi testőrség és szolgaszemélyzet számára készült lakóépület fogta közre. Ezek között szimmetrikusan kialakítva "az utca felé egy pavillonok által megszakított terasse építtetnék, mely alá csinos bolthelyiségek rendeztetnének be". Az épületegyüttes meghatározó motívuma a Duna-partról a teraszszintre emelkedő szimmetrikus vezetésű nagyvonalú rámpa-pár. Az 1920-as években a csak részben használt, kedvezőtlen víz és talajviszonyoknak kitett épület pusztulásnak indult. Már ekkor felvetődött a helyreállítás szükségessége, de a munkálatok még évtizedekig nem kezdődtek meg. Az épületben működött 1961 és 1984 között a Budai Ifjúsági Park, mely számos zenei rendezvénynek, koncertnek adott otthont. Állapota az 1980-as évektől fogva folyamatosan romlott, mely az épület teljes lezárásához vezetett. A hozzá tartozó lakásokat folyamatosan kiürítették. A Várbazár felújítására, hasznosítására számtalan terv készült, ám a kivitelezés még várat magára, az épületek állapota pedig azóta is folyamatosan romlik...

Lónyay Menyhért pénzügyminiszter 1869-ben bízta meg Ybl Miklóst a Schopper-Platzra (a mai Kossuth Lajos tér) építendő vámház tervének kidolgozásával. A terv 1870-re készült el, azonban ezt a városvezetés városrendezési okokra hivatkozva elutasította. A Főváros új helyszínként a Duna partján fekvő Sótér (ma Fővám tér) környékét szemelte ki, ahol a csatlakozó vasúti forgalom a város életét és fejlődését nem akadályozza. Ybl Miklós új tervei a kisajátítási eljárás miatt nem valósulhattak meg, de a harmadik tervet végül 1870. július 19-én elfogadták. Az épület 1874 május 1-jére készült el, alapterülete több, mint 9500 négyzetméter, főhomlokzata a Dunára néz. A Fővámpalotában négy, egymástól elválasztva működő hivatal működött: a vámhivatal, a pesti pénzügyigazgatóság, a központi árüzleti igazgatóság és a bányatermék igazgatóság. A Fővámház alá komoly, raktárként szolgáló pincerendszer épült, amelyből négy, zsilippel elzárható alagúton volt kijárás a Dunapartra. Az épület mellett, sőt az épületbe is vasúti vágányok vezettek. A II. világháború alatt az épület igen súlyos sérüléseket szenvedett. A 40-es évek végén újjáépítették, az 1950-es tanévtől pedig az egykori Fővámház a Közgazdaságtudományi Egyetem - a mai Corvinus egyetem - központi épületeként funkcionál.

Az Országház felépítésének ötlete először a 19. század első felében, az 1830. évi országgyűlésen merült fel konkrét javaslat formájában. Az első épülettervet Pollack Mihály készítette, azonban ez feledésbe merült, az 1848-as szabadságharc bukását követően pedig egy időre aktualitását is vesztette az ügy. Végül 1880-ban született meg a döntés az állandó Országház felépítéséről. A kiírt pályázatra 19 terv érkezett, ezek közül négynek ítélték oda az első díjat, Steindl Imre terve végül sorsolás útján nyert. A Parlamentet már épülése közben rengeteg kritika érte, az érdeklődés középpontjában állt. Legtöbben azt kifogásolták, hogy a német jellegű gótikus stílus teljesen idegen a magyar nemzettől. Az eredeti terv szerint az új Országház átadása az 1896. évi millenniumi ünnepségek csúcspontja lett volna, azonban az épület teljes egészében csak 1904-ben készült el. Az Országháznak 27 kapuja van, belül 29 lépcsőház és 13 személy- és teherlift szolgálja a közlekedést és a szállítást, az épületben valamivel több mint 200 irodahelyiség található. A korabeli bírálatok ellenére a parlament ma már kétségkívül nemzeti büszkeségünk, fővárosunk egyik legnagyobb és legszebb épülete.

Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kivül egy magyar tudományos akadémia felállítását.  Az 1825-ös Országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál beszédének hatására Széchenyi István kért szót, aki „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét – amelyet 60 ezer forintban állapított meg - a Magyar Tudós Társaság létrehozására. Széchenyi magyarul szólalt fel az Országgyűlésen, ami korábban nem volt szokás. A hagyomány azt tartja, hogy kijelentése után megkérdezték tőle: „És miből szándékozik ez alatt az év alatt élni, gróf úr?” Mire Széchenyi azt válaszolta: „Majd csak eltartanak addig a barátaim.” Az alapítást ugyan 1827-ben törvénybe iktatták, a társaság első közgyűlését azonban csak 1831. február 4-én tartotta. Ekkor 42 rendes, 24 tiszteleti és meghatározatlan számú levelező tagot fogadhatott tagjai közé. A társaság az Akadémia nevet 1840-ben vette fel. 1860-ban országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére, majd két évvel később megkezdődött az építkezés. A Díszteremet Lotz Károly alkotásai, a kis üléstermet Ligeti Antal tájképei ékesítik. Az épület felavatására 1865. december 11-én került sor. Az Akadémia az 1870-es évektől az ország tudományos életének központja lett.

Az 1870-es évektől kezdve nagy építkézések sora kezdődött Budapesten, jelentősen átalakítva a város szerkezetét. A fejlődő gazdaság a vízi közlekedés fejlődését is magával húzta, így jöttek létre a Duna partján a hatalmas malmok és rakodók. A főváros elszórt helyein pincékben, és különféle magánraktárakban elhelyezett búza szállítása, mérlegelése, és tárolása igen nehézkes volt, így egyre sürgetőbbé vált a Budapesti Közraktárak megépítése. 1881-ben ünnepélyesen át is adták a közraktárak 4 épületét, két évvel később pedig megépült a közraktárak szomszédságában az Elevátor-ház, mely a gabonaszállító hajók rakodóállomásaként működött. A közraktárak területén az áruk szállítása, rakodása, raktározása a kor legmodernebb technikáival folyt: az Elevátor daruzta ki a beérkező hajók rakományát, melyet aztán vasúti síneken szállítottak a raktárakba. Az épület földszintjén 4 vasúti vágány haladt át. Legfeljebb 20 vagonba lehetett egyszerre rakodni a 15 méter magas silókból, melyből 290 darab állt rendelkezésre összesen 25 ezer tonna kapacitással. A Duna-parton horgonyzó uszályokból óránként 65 tonna termést tudtak kiemelni. Az elevátor a II. világháború során súlyos bombasérülést szenvedett. Az épületet végül 1948-ban lebontották, a helyén közpark létesült.