Az 1870-es évektől kezdve nagy építkézések sora kezdődött Budapesten, jelentősen átalakítva a város szerkezetét. A fejlődő gazdaság a vízi közlekedés fejlődését is magával húzta, így jöttek létre a Duna partján a hatalmas malmok és rakodók. A főváros elszórt helyein pincékben, és különféle magánraktárakban elhelyezett búza szállítása, mérlegelése, és tárolása igen nehézkes volt, így egyre sürgetőbbé vált a Budapesti Közraktárak megépítése. 1881-ben ünnepélyesen át is adták a közraktárak 4 épületét, két évvel később pedig megépült a közraktárak szomszédságában az Elevátor-ház, mely a gabonaszállító hajók rakodóállomásaként működött. A közraktárak területén az áruk szállítása, rakodása, raktározása a kor legmodernebb technikáival folyt: az Elevátor daruzta ki a beérkező hajók rakományát, melyet aztán vasúti síneken szállítottak a raktárakba. Az épület földszintjén 4 vasúti vágány haladt át. Legfeljebb 20 vagonba lehetett egyszerre rakodni a 15 méter magas silókból, melyből 290 darab állt rendelkezésre összesen 25 ezer tonna kapacitással. A Duna-parton horgonyzó uszályokból óránként 65 tonna termést tudtak kiemelni. Az elevátor a II. világháború során súlyos bombasérülést szenvedett. Az épületet végül 1948-ban lebontották, a helyén közpark létesült.
