Budapest Anno

Alig néhány esztendővel a ’48-as szabadságharc leverése után, 1852-ben a Sváb-hegy déli lejtőjén, idilli környezetben alakult meg Schwartzer Ferenc ideggyógyintézete. A Budai Magán Elme- és Ideggyógyintézet, vagy ahogyan akkoriban nevezték, "magántébolyda", korát megelőzve a szelíd és céltudatos gyógyítás mellett kötelezte el magát, amibe remekül illeszkedett a nyugtató természeti környezet. 1921-ben a református egyház kezelésében megalakult a Siesta szanatórium, ahol többek között Babits Mihályt és József Attilát is kezelték. József Attila utolsó nagy szerelme, Kozmutza Flóra így ír az egyik látogatásáról "József Attila utolsó hónapjairól" c. könyvében:

[1937] Szeptember 3-án, pénteken délután (tehát azonnal az orvos engedélyezte napon) kimentem hozzá a Siesta szanatóriumba. A környezet barátságos, gondozott, szép volt, a kert nyáriasan üde, a levegő a locsolástól friss. Attila a kapubejáratban várt. Izgatott voltam, elfogódott. Ő sápadt, vékony, szeme karikás. Nem üdvözölt, halálos komolyan nézett a szemembe. Én is némán álltam. Az első szava kérdés volt: hozzá megyek-e feleségül? Az igenemre átölelt, felzokogott. Majd elkérdezte még sokszor - egy kicsit hitetlenkedve - és minden válaszomra még erősebben zokogott. "Meggyógyulok most már, itt az igazi orvosom."

A költő halála után Flóra Illyés Gyula felesége lett. Az intézmény a II. világháború alatt a Magyar Posta kórházaként működött. Ezt követően 1952-ig Kékgolyó utcai Állami Kórház volt a neve, napjainkban pedig az épület az Országos Onkológiai Intézetnek ad otthont.

Az EMKE kávéház 1894-ben nyitott meg egy frissen felépült magas bérház földszintjén, amelynek bérleti jogát egy gyakorlott vendéglős, Wassermann Jónás vette meg. Nevét az intézmény az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről kapta. Wassermann lelkes tagja volt az egyesületnek, komoly pénzt fizetett a névhasználat jogáért – nem egyedüliként, hiszen EMKE nevű kávéház működött Marosvásárhelyt és Nagyváradon is. A kávéházban igen gazdag könyv, újság és lexikongyűjtemény állt rendelkezésre, azonban ami igazán megkülönböztette a többi hasonló helytől, az a cigányzene volt. Wassermann Jónás ugyanis elsőrangú prímásokat és zenekarokat szerződtetett, és ezt a hagyományt fia, Wassermann Mór is követte, aki apja 1901-ben bekövetkezett halála után vette át a kávéház vezetését. A fiatalabb Wassermann az első világháború után komoly beruházásokba fogott: cukrászdát hozott létre, bárt rendezett be, amely a 20-as években újdonságnak számított magas pultjával és bárszékeivel. A kávéházhoz kötődő hírességek között mindenképpen meg kell említeni József Attilát, aki 1920-ban kenyeresfiúként dolgozott itt. 1945-ben a kávéház teljesen kiégett, ősszel azonban újra megnyitotta kapuit. 1956-ban az épületet ismét rommá lőtték, az EMKE nagyobb kárt szenvedett, mint a II. világháború alatt. A hely öt éven át tartó felújítás után 1961-ben nyitott meg újra, ám akkor már csírájában sem hasonlított a régi kávéházra. Az épületben a rendszerváltás után egy ideig sörbár üzemelt, jelenleg pedig bankfiókok találhatók a legendás EMKE kávéház helyén.

Az első budapesti trolivonal 1933 végén Óbudán, a Vörösvári út és a temető közti 3,8 kilométeres pályán nyílt meg. A felsővezetéket a BESZKÁRT, a budapesti közlekedési vállalat építette ki, a három, egyenként 55 fő szállítására alkalmas jármű közül kettőt a Ganz gyár készített angol licenc alapján, egyet Brown-Boveri berendezéssel a MÁVAG. A Boveri-trolin működött elsőként sűrített levegő mozgatta önműködő ajtó, a Ganz-trolik ajtói kézzel működtek. A kocsik végsebessége 30-40 km/óra volt, amit korlátozni kellett az esetleges úthibák miatt. Az évi utasforgalom 0,4 - 1 millió fő körül ingadozott. A trolibuszok kezdetben a 7-es számjelzést kapták, majd még 1936 előtt a T jelzés váltotta fel a 7-est. A vonal Budapest ostroma alatt elpusztult és nem is építették újjá, a járművek tanulókocsik lettek, majd - a kocsihiány enyhítésére - 1953-55 közt rövid időre még újra forgalomba álltak.

A Posta részéről már 1914 óta igény volt egy igazgatósági épületre, melyhez Ray Rezső készített terveket. Az építész e tervek szerint az általa már korábban tervezett és épített József távbeszélő központ melletti telekre álmodta meg a Posta új épületét, de sajnos az első világháború miatt ez nem épülhetett meg. Hauszmann Alajos, a Postaházak Építési Bizottságának tagja nyilvános tervpályázatot javasolt. A benyújtott tervek közül Sándy Gyula műépítész kapta meg az első díjat, majd a kiviteli tervek elkészítésére és művezetésre is megbízást kapott. A kivitelezés során hangsúlyozott követelmény volt a takarékosság, mivel a felvett külföldi kölcsönből kapott hitelt nem lehetett fölösleges pazarlásra fecsérelni. A kivitelezés két ütemben történt: először - 1925 nyarán - az országban elsőnek létesített Rotary rendszerű távbeszélőközpont elhelyezését szolgáló épületrész lett készen, majd egy évvel később, 1926-ban a második épületrész is elkészült. Az épületből a posta igazgatósága 2008-ban költözött bérelt irodaházba, a Postapalotát pedig az állam egy magánbefektetőnek értékesítette.

Az első telefonos-kisasszony Matkovics Júlia volt, aki 1881-ben vizsgázott le távbeszélő-kezelésből, később az ő feladata lett betanítani utódait is. A központok bővülésével a telefonkezelők száma is növekedett, jellegzetes, a csak hangjukat hallók számára kicsit rejtélyes szereplői voltak a távközlés történetének. Láthatatlan bájuk sok írót megihletett, hírhedt türelmetlenségük pedig számos korabeli újságcikk témája volt. Mivel a telefonközpontok indulásakor még nem gondolkoztak számokban, a kisasszonyoknak meg kellett tanulniuk az összes előfizető nevét, sokak címét és szakmáját is. A századfordulón már több ezer előfizető adatait kellett memorizálniuk a kisasszonyoknak, ami állandó panaszokat eredményezett, ezért 1899-ben elhatározták, hogy bevezetik a szám szerinti nyilvántartást. Az előfizetők felháborodása azonban elsöpörte az egyébként józan gondolatot. Jellemző a kor társadalmi viszonyaira, hogy az ügyfelek nem voltak hajlandóak saját maguk kikeresni a jegyzékből a hívott telefonszámát, ezért végül az ötletet elvetették. 1901-ben azonban már nem lehetett tovább halasztani a reformot: 5300 előfizető volt a fővárosban, július 1-jén bevezették a telefonszámokat. A második telefonközponti épület Budapesten a mai Horváth Mihály téren álló József volt, melynek átadása az első világháború miatt igencsak késett, és - noha az épület már 1913-ban elkészült - a telefonközpont az üzemet csak 1917-ben vette fel. Az országban egyébként 1997-ben vonult nyugdíjba az utolsó helyi hívásban használatos manuális kapcsolású központ és ezzel együtt az utolsó helyi viszonylatú telefonos-kisasszony is.

1881. május 1-jén megnyílt az ország első telefonközpontja a budapesti Fürdő (ma: József Attila) utca 10-ben. Az első központ átadása utáni siker óriási volt annak ellenére, hogy az akkori szolgáltatások jócskán elmaradtak a maitól. Egyfelől viharban egyáltalán nem lehetett használni a hálózatot: mivel félő volt, hogy a villámlás kárt okoz a berendezésekben vagy az azt használókban, ezért rossz idő esetén a központ egész egyszerűen leválasztotta saját magát a hálózatról. Másfelől kezdetben csak egyeres hálózatot építettek, így az áthallás igen nagymértékű és zavaró volt. Ennek később meg is lett a böjtje, a századfordulóig az akkori hálózatot teljesen le kellett cserélni a ma is használt kéteres vezetékekből állóra. Az első telefonközpont után gyors egymásutánban nyitottak majd egy tucat kisebb központot. Azonban a központok közti átkérések nehézkesek voltak, és az előfizetők száma is meghaladta már ezeknek a kis központoknak a kapacitását, így az 1900-as évek elején megszületett a döntés egy önálló telefonközponti épület felépítéséről. A Nagymező utcai Teréz központot végül 1904-ben adták át. A központ az első világháború idején 18 ezer vonallal üzemelt. Az - ekkoriban még - négy jegyű budapesti telefonszámok egyébként 1928-ban váltak 5 jegyűvé, 1936-tól hat, majd 1989 szeptemberétől 7 jegyűek.

1931. március 29-én, vasárnap a Zeppelin vállalat LZ-127 felségjelű, Graf Zeppelin nevű léghajója jött látogatóba hazánkba, amely az akkori idők legnagyobb léghajója volt. Ez a 60 tonnás repülő "ezüst szivar" a maga 236,6 méteres hosszával és 30,5 méteres átmérőjével 115 km/órás sebességre volt képes, miközben 20 utast szállíthatott teljes kényelemben. Az utasok kiszolgálásáról és a léghajó kezeléséről 40-45 fős személyzet gondoskodott. Az utasok a hengeres test alatti gondolában helyezkedtek el, a személyzet az alumíniumvázú, vászonborítású test belsejében lévő "hidakon" és létrákon közlekedhetett a 17 gáztartály között. A léghajó mozgását 5 darab egyenként 540 lóerős, 12 hengeres motor segítette. A budapesti leszállást reggel 8 órára időzítették, a korabeli sajtó szerint addigra mintegy 30 ezer ember vonult ki a csepeli repülőtérre, amely a Weiss Manfréd Művek saját repülőtere volt. Rövid technikai szünet után 30 utassal a fedélzetén, – köztük Gömbös Gyula honvédelmi miniszterrel és több újságíróval, – elindult Magyarországi körútjára a Graf Zeppelin. Az előre bejelentett útvonalat módosították a kedvezőtlen Dunántúli időjárás miatt, így rövid Budapest feletti repülés után észak-keletnek fordultak. Magyar Miklós, a léghajó egyik utasa így ír a Budapest felett töltött percekről:

"Pár perc múlva már jó magasra jutottunk és Buda felé fordultunk. A Gellért-hegy olyan volt, mint egy természet alkotta hatalmas tribün, amely feketéllett a nagyszerű látványosságra összesereglett embertömegektől. De a Dunát szegélyező budai hegyek, a Várhegy, a Rózsadomb mind, mind feketéllett az emberektől. Tisztán láthattuk felülről, hogy közeledésünkre a sokaságok megmozdultak és karjaikat fellendítve zsebkendővel, kalappal integetnek felénk üdvözletet. Csodálatos, hogy innen felülről milyen tökéletes, majdnem geometrikus rajznak látszik a város és milyen szép. A por és füst ide nem jut fel, a kristálytiszta légben úszunk és előttünk nincsen sehol akadály."

A léghajó a délutáni órákban tért vissza Csepelre, majd rövid pihenő után 14 utassal a fedélzetén indult vissza németországi állomáshelyére, Friedrichshafenbe.

Lónyay Menyhért pénzügyminiszter 1869-ben bízta meg Ybl Miklóst a Schopper-Platzra (a mai Kossuth Lajos tér) építendő vámház tervének kidolgozásával. A terv 1870-re készült el, azonban ezt a városvezetés városrendezési okokra hivatkozva elutasította. A Főváros új helyszínként a Duna partján fekvő Sótér (ma Fővám tér) környékét szemelte ki, ahol a csatlakozó vasúti forgalom a város életét és fejlődését nem akadályozza. Ybl Miklós új tervei a kisajátítási eljárás miatt nem valósulhattak meg, de a harmadik tervet végül 1870. július 19-én elfogadták. Az épület 1874 május 1-jére készült el, alapterülete több, mint 9500 négyzetméter, főhomlokzata a Dunára néz. A Fővámpalotában négy, egymástól elválasztva működő hivatal működött: a vámhivatal, a pesti pénzügyigazgatóság, a központi árüzleti igazgatóság és a bányatermék igazgatóság. A Fővámház alá komoly, raktárként szolgáló pincerendszer épült, amelyből négy, zsilippel elzárható alagúton volt kijárás a Dunapartra. Az épület mellett, sőt az épületbe is vasúti vágányok vezettek. A II. világháború alatt az épület igen súlyos sérüléseket szenvedett. A 40-es évek végén újjáépítették, az 1950-es tanévtől pedig az egykori Fővámház a Közgazdaságtudományi Egyetem - a mai Corvinus egyetem - központi épületeként funkcionál.

A Deák Ferenc tér Budapest belvárosának egyik központi tere, egyúttal a város jelentős közlekedési csomópontja. A tér legnagyobb része az V. kerülethez tartozik, de az Anker-ház a VI. kerület része. A teret a 19. század elején alakították ki, a terület elnevezése a század legelején még Landstrasse volt. A teret 1819-es térképeken Kohlplatzként említik, de nevezték Kohlmarktnak, Káposztás piacnak, Szén piacnak és Szén térnek is. 1866-ban nevezték el a „haza bölcse” után Deák Ferenc térnek, ezt a nevet viseli azóta is. A tér a főváros tömegközlekedése szempontjából nagyon jelentős, megállója van a téren az 1896-ban épült Földalattinak, az 1970-ben átadott 2-es és az 1976 óta közlekedő 3-as metrónak is. 1896 óta villamosok is közlekednek a téren, a 47-es és a 49-es villamosok végállomása található itt.

A Szépművészeti Múzeum nemzeti gyűjtemény, története szorosan összefügg a magyarországi műgyűjtés történetével. A múzeum a magyar nemességnek köszönheti létét, a bécsi császári és királyi gyűjteményekből csupán kevés mű jutott ide. A magyar főúri gyűjtemények közül a legjelentősebb az Esterházy-gyűjtemény volt, amelyet 1870-71-ben vásárolt meg a magyar állam. Ez a kollekció alapozta meg az Országos Képtárat, a Szépművészeti Múzeum közvetlen elődjét. A múzeum létesítését hosszú előkészítés után 1896-ban határozták el, és a millenniumi törvény mondta ki. Miután a főváros ingyen átadta a területet, 1898-ban pályázatot írtak ki az épület megtervezésére. A kilenc pályamű közül Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervét választották ki megvalósításra. Az épületegyüttes 1900 és 1906 között épült fel, az 1906. december 1-jei felavatáson Ferenc József is részt vett. Az újonnan átadott épületben az addig különböző gyűjteményekben őrzött képzőművészeti alkotások kaptak helyet és egységes bemutatási lehetőséget.