Budapest Anno

A mai Vidámpark a Vurstli és az Angol Park 1950-ben történt összevonásával és államosításával jött létre. Az Álomvasút helyére a Robogó került, amelynek barlangjában nem csontvázak ijesztgették a kiskocsik utasait, hanem a régi és az új falut mutatták be a látogatóknak, a végállomás előtt pedig Moszkva és Budapest képei voltak láthatók. 1956-ban már 65 szórakoztató játék üzemelt. Szépen alakult a látogatók száma, 1956-ban több mint 2 millió ember kereste fel a Vidámparkot. 1959 és 1960 a látogatás csúcséve volt, jól sikerült a park 10 éves fennállásának megünneplése is. Tíz év alatt a látogatók száma megnégyszereződött. A régi, nagy játékok azonban kezdtek elöregedni és ezzel együtt a látogatók is kezdtek elmaradozni. 1967-ben végül a felettes szervek döntöttek: önállósították a Vidámparkot, ami annyit jelentett, hogy a továbbiakban a saját bevételeiből kellett eltartania magát. Az 1970-es években a nagy nyereséget hozó, modern elektromos játékok tartották el a veszteséges régieket, a legnépszerűbb játék ebben az időszakban a Dodgem volt. A park 1994-ben alakult részvénytársasággá, területén napjainkban több műemlék is található, köztük az 1906-ban épült körhinta, vagy az 1922-ben átadott faszerkezetes hullámvasút.

Forrás: http://www.fortepan.hu

A mai Vidámpark elődjének, az Angol Parknak az alapjait a Bajorországból Pestre költöző Meinhard család tette le még 1908-ban. A mai Széchényi Fürdő mögötti területen elindították a Barlangvasút ősét, a sárkányvasutat, amit az emberek imádtak, így a vállalkozás szépen hozott a konyhára. A bevételből Meinhardék további telkeket vásároltak – többek között ők vették meg Friedmann Alfrédtól az Amerikai Parkot –, ahol egymás után nyitották meg újabb és újabb szórakoztató látványosságaikat: a siklót, a hullámvasutat, az elvarázsolt kastélyt. Az első világháború alatt a park látogatottsága fokozatosan visszaesett, később a megváltozott szórakozási szokások miatt tömegek hagyták el a Városligetet, ami mind a Vurstli, mind az Angol Park számára jelentős bevételkiesést okozott. A válság egy-két tiszavirág életű fellendüléstől eltekintve egészen a II. világháború végéig tartott. A háború alatt több látványosság megsérült, de már 1945. május közepén fogadott látogatókat a park. A hangszórókból katonazene szólt, az óriáskereket már egy személlyel elindították. Ha lassan is, de beindult ez élet, aminek - ebben a formában - az 1950-ben bekövetkezett államosítás vetett véget. Ekkor jött létre a mai Vidámpark...

A főváros vezetőit már az 1860-as években foglalkoztatta a vásárcsarnokok építésének gondolata. Célja az volt, hogy az egészségtelen körülmények között működő régi piacokat időjárástól védett, fedett árucsarnokok váltsák fel, ahol ellenőrizhető a forgalomba kerülő élelmiszerek minősége, az árak pedig stabilizálódnak. A főváros középítési igazgatójának, Lechner Lajosnak a javaslatára választották ki végül a Fővám téri helyszínt a Központi Vásárcsarnok felépítésére. Az épület tervezésére 1892-ben kiírt nemzetközi pályázatot Pecz Samu nyerte meg, az építkezés 1894 nyarán kezdődött. 1896. június 30-án, amikor a csarnokot már csak tíz nap választotta el az átadástól, tűz keletkezett, amely szörnyű pusztítást végzett. 1896 októberére az átmeneti nehézségek ellenére is elkészült az épület, év végére pedig a műszaki átadás is lezajlott. Eredetileg az egész tér átlátható volt, a standok csak „térbútorok" voltak a belsőben. Hátul a földszintes baromficsarnok zárta le az épületet. A felszereltség miatt a legdrágább a halas áruda és a hűtőrekesz bérlete volt. Vele azonos volt a bor- és a pálinkaárusítás helyének díja. Harmadannyiba került az alapvető élelmiszerek árudáinak bérlete. Az élő és tisztított Baromfi, a tej-tejtermék, a zöldséges, a gyümölcsös, a kenyeres helyek voltak a legolcsóbbak. Az épületben a II. világháború alatt nagy károk keletkeztek, az újjáépítés és a folyamatos változtatások miatt pedig a 60-as évekre elvesztette eredeti hangulatát. A csarnok 1991-ben életveszélyessé vált, így azt bezárták. Az új követelmények szerint megújuló vásárcsarnok rekonstrukciójára 1992-94 között került sor.

Az Iparművészeti Múzeum palotája - a magyar szecessziós építészet remekműve - 1893 és 1896 között épült Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint. Magyaros ornamentikával gazdagon díszített külső-belső kerámiaburkolatát és tetőzetét a világhírű pécsi Zsolnay-gyár állította elő. Az épületet a millenniumi rendezvények záróakkordjaként Ferenc József osztrák császár és magyar király avatta fel 1896. október 25-én. A múzeum ekkor kapott először önálló épületet, bár az intézmény gyűjteményeivel együtt már 1872 óta létezett: a londoni és a bécsi után ez a világon harmadikként alapított iparművészeti múzeum.

Alig néhány esztendővel a ’48-as szabadságharc leverése után, 1852-ben a Sváb-hegy déli lejtőjén, idilli környezetben alakult meg Schwartzer Ferenc ideggyógyintézete. A Budai Magán Elme- és Ideggyógyintézet, vagy ahogyan akkoriban nevezték, "magántébolyda", korát megelőzve a szelíd és céltudatos gyógyítás mellett kötelezte el magát, amibe remekül illeszkedett a nyugtató természeti környezet. 1921-ben a református egyház kezelésében megalakult a Siesta szanatórium, ahol többek között Babits Mihályt és József Attilát is kezelték. József Attila utolsó nagy szerelme, Kozmutza Flóra így ír az egyik látogatásáról "József Attila utolsó hónapjairól" c. könyvében:

[1937] Szeptember 3-án, pénteken délután (tehát azonnal az orvos engedélyezte napon) kimentem hozzá a Siesta szanatóriumba. A környezet barátságos, gondozott, szép volt, a kert nyáriasan üde, a levegő a locsolástól friss. Attila a kapubejáratban várt. Izgatott voltam, elfogódott. Ő sápadt, vékony, szeme karikás. Nem üdvözölt, halálos komolyan nézett a szemembe. Én is némán álltam. Az első szava kérdés volt: hozzá megyek-e feleségül? Az igenemre átölelt, felzokogott. Majd elkérdezte még sokszor - egy kicsit hitetlenkedve - és minden válaszomra még erősebben zokogott. "Meggyógyulok most már, itt az igazi orvosom."

A költő halála után Flóra Illyés Gyula felesége lett. Az intézmény a II. világháború alatt a Magyar Posta kórházaként működött. Ezt követően 1952-ig Kékgolyó utcai Állami Kórház volt a neve, napjainkban pedig az épület az Országos Onkológiai Intézetnek ad otthont.

Az EMKE kávéház 1894-ben nyitott meg egy frissen felépült magas bérház földszintjén, amelynek bérleti jogát egy gyakorlott vendéglős, Wassermann Jónás vette meg. Nevét az intézmény az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről kapta. Wassermann lelkes tagja volt az egyesületnek, komoly pénzt fizetett a névhasználat jogáért – nem egyedüliként, hiszen EMKE nevű kávéház működött Marosvásárhelyt és Nagyváradon is. A kávéházban igen gazdag könyv, újság és lexikongyűjtemény állt rendelkezésre, azonban ami igazán megkülönböztette a többi hasonló helytől, az a cigányzene volt. Wassermann Jónás ugyanis elsőrangú prímásokat és zenekarokat szerződtetett, és ezt a hagyományt fia, Wassermann Mór is követte, aki apja 1901-ben bekövetkezett halála után vette át a kávéház vezetését. A fiatalabb Wassermann az első világháború után komoly beruházásokba fogott: cukrászdát hozott létre, bárt rendezett be, amely a 20-as években újdonságnak számított magas pultjával és bárszékeivel. A kávéházhoz kötődő hírességek között mindenképpen meg kell említeni József Attilát, aki 1920-ban kenyeresfiúként dolgozott itt. 1945-ben a kávéház teljesen kiégett, ősszel azonban újra megnyitotta kapuit. 1956-ban az épületet ismét rommá lőtték, az EMKE nagyobb kárt szenvedett, mint a II. világháború alatt. A hely öt éven át tartó felújítás után 1961-ben nyitott meg újra, ám akkor már csírájában sem hasonlított a régi kávéházra. Az épületben a rendszerváltás után egy ideig sörbár üzemelt, jelenleg pedig bankfiókok találhatók a legendás EMKE kávéház helyén.

Az első budapesti trolivonal 1933 végén Óbudán, a Vörösvári út és a temető közti 3,8 kilométeres pályán nyílt meg. A felsővezetéket a BESZKÁRT, a budapesti közlekedési vállalat építette ki, a három, egyenként 55 fő szállítására alkalmas jármű közül kettőt a Ganz gyár készített angol licenc alapján, egyet Brown-Boveri berendezéssel a MÁVAG. A Boveri-trolin működött elsőként sűrített levegő mozgatta önműködő ajtó, a Ganz-trolik ajtói kézzel működtek. A kocsik végsebessége 30-40 km/óra volt, amit korlátozni kellett az esetleges úthibák miatt. Az évi utasforgalom 0,4 - 1 millió fő körül ingadozott. A trolibuszok kezdetben a 7-es számjelzést kapták, majd még 1936 előtt a T jelzés váltotta fel a 7-est. A vonal Budapest ostroma alatt elpusztult és nem is építették újjá, a járművek tanulókocsik lettek, majd - a kocsihiány enyhítésére - 1953-55 közt rövid időre még újra forgalomba álltak.

A Posta részéről már 1914 óta igény volt egy igazgatósági épületre, melyhez Ray Rezső készített terveket. Az építész e tervek szerint az általa már korábban tervezett és épített József távbeszélő központ melletti telekre álmodta meg a Posta új épületét, de sajnos az első világháború miatt ez nem épülhetett meg. Hauszmann Alajos, a Postaházak Építési Bizottságának tagja nyilvános tervpályázatot javasolt. A benyújtott tervek közül Sándy Gyula műépítész kapta meg az első díjat, majd a kiviteli tervek elkészítésére és művezetésre is megbízást kapott. A kivitelezés során hangsúlyozott követelmény volt a takarékosság, mivel a felvett külföldi kölcsönből kapott hitelt nem lehetett fölösleges pazarlásra fecsérelni. A kivitelezés két ütemben történt: először - 1925 nyarán - az országban elsőnek létesített Rotary rendszerű távbeszélőközpont elhelyezését szolgáló épületrész lett készen, majd egy évvel később, 1926-ban a második épületrész is elkészült. Az épületből a posta igazgatósága 2008-ban költözött bérelt irodaházba, a Postapalotát pedig az állam egy magánbefektetőnek értékesítette.

Az első telefonos-kisasszony Matkovics Júlia volt, aki 1881-ben vizsgázott le távbeszélő-kezelésből, később az ő feladata lett betanítani utódait is. A központok bővülésével a telefonkezelők száma is növekedett, jellegzetes, a csak hangjukat hallók számára kicsit rejtélyes szereplői voltak a távközlés történetének. Láthatatlan bájuk sok írót megihletett, hírhedt türelmetlenségük pedig számos korabeli újságcikk témája volt. Mivel a telefonközpontok indulásakor még nem gondolkoztak számokban, a kisasszonyoknak meg kellett tanulniuk az összes előfizető nevét, sokak címét és szakmáját is. A századfordulón már több ezer előfizető adatait kellett memorizálniuk a kisasszonyoknak, ami állandó panaszokat eredményezett, ezért 1899-ben elhatározták, hogy bevezetik a szám szerinti nyilvántartást. Az előfizetők felháborodása azonban elsöpörte az egyébként józan gondolatot. Jellemző a kor társadalmi viszonyaira, hogy az ügyfelek nem voltak hajlandóak saját maguk kikeresni a jegyzékből a hívott telefonszámát, ezért végül az ötletet elvetették. 1901-ben azonban már nem lehetett tovább halasztani a reformot: 5300 előfizető volt a fővárosban, július 1-jén bevezették a telefonszámokat. A második telefonközponti épület Budapesten a mai Horváth Mihály téren álló József volt, melynek átadása az első világháború miatt igencsak késett, és - noha az épület már 1913-ban elkészült - a telefonközpont az üzemet csak 1917-ben vette fel. Az országban egyébként 1997-ben vonult nyugdíjba az utolsó helyi hívásban használatos manuális kapcsolású központ és ezzel együtt az utolsó helyi viszonylatú telefonos-kisasszony is.

1881. május 1-jén megnyílt az ország első telefonközpontja a budapesti Fürdő (ma: József Attila) utca 10-ben. Az első központ átadása utáni siker óriási volt annak ellenére, hogy az akkori szolgáltatások jócskán elmaradtak a maitól. Egyfelől viharban egyáltalán nem lehetett használni a hálózatot: mivel félő volt, hogy a villámlás kárt okoz a berendezésekben vagy az azt használókban, ezért rossz idő esetén a központ egész egyszerűen leválasztotta saját magát a hálózatról. Másfelől kezdetben csak egyeres hálózatot építettek, így az áthallás igen nagymértékű és zavaró volt. Ennek később meg is lett a böjtje, a századfordulóig az akkori hálózatot teljesen le kellett cserélni a ma is használt kéteres vezetékekből állóra. Az első telefonközpont után gyors egymásutánban nyitottak majd egy tucat kisebb központot. Azonban a központok közti átkérések nehézkesek voltak, és az előfizetők száma is meghaladta már ezeknek a kis központoknak a kapacitását, így az 1900-as évek elején megszületett a döntés egy önálló telefonközponti épület felépítéséről. A Nagymező utcai Teréz központot végül 1904-ben adták át. A központ az első világháború idején 18 ezer vonallal üzemelt. Az - ekkoriban még - négy jegyű budapesti telefonszámok egyébként 1928-ban váltak 5 jegyűvé, 1936-tól hat, majd 1989 szeptemberétől 7 jegyűek.