Budapest Anno

A képviselőház 1896. április 21-én ünnepélyes ülésen tárgyalta és fogadta el azt a törvényciket, amely az ezredéves ünnepet törvénybe iktatta. Még a törvény megalkotása előtt döntöttek arról, hogy ünnepségeket rendeznek a jubileum alkalmából. A nagyszabású kiállítást 520 000 négyzetméteren rendezték meg a Városligetben, melyet Ferenc József nyitott meg 1896. május 2-án. A 240 pavilonban kizárólag magyar eredetű tárgyakat, alkotásokat, gyártmányokat és termékeket mutattak be. A Révai Lexikon statisztikája szerint az állandó és időszaki kiállítók száma együttvéve 21310 volt. A kiállítás nemcsak a Városligetre korlátozódott, a városligeti területen kívül volt az állatkiállítások területe. A kiállítást 5 főkapun keresztül közelíthette meg a közönség. A - képen látható - I. számú főkaput Frommer Lajos budapesti építész tervezte. A kapuzat 60 méter hosszú és míg a középső pilonok 18 és 5 méter, addig a sarok pilonok 10 és 5 méter magasak voltak. A díszes főkapu a mai millenniumi emlékmű helyén állt, ahonnan egy diadalívszerű építmény alatt, egy hídon áthaladva lehetett a kiállítás területére jutni. Az ezredéves kiállítás megnyitóját a Sziklay testvérek - Arnold és Zsigmond - a Lumiére-gyár egyik technikusával együtt filmen is megörökítették, azonban a magyar filmkészítés ezen legkorábbi darabja sajnos azóta elveszett.

Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kivül egy magyar tudományos akadémia felállítását.  Az 1825-ös Országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál beszédének hatására Széchenyi István kért szót, aki „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét – amelyet 60 ezer forintban állapított meg - a Magyar Tudós Társaság létrehozására. Széchenyi magyarul szólalt fel az Országgyűlésen, ami korábban nem volt szokás. A hagyomány azt tartja, hogy kijelentése után megkérdezték tőle: „És miből szándékozik ez alatt az év alatt élni, gróf úr?” Mire Széchenyi azt válaszolta: „Majd csak eltartanak addig a barátaim.” Az alapítást ugyan 1827-ben törvénybe iktatták, a társaság első közgyűlését azonban csak 1831. február 4-én tartotta. Ekkor 42 rendes, 24 tiszteleti és meghatározatlan számú levelező tagot fogadhatott tagjai közé. A társaság az Akadémia nevet 1840-ben vette fel. 1860-ban országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére, majd két évvel később megkezdődött az építkezés. A Díszteremet Lotz Károly alkotásai, a kis üléstermet Ligeti Antal tájképei ékesítik. Az épület felavatására 1865. december 11-én került sor. Az Akadémia az 1870-es évektől az ország tudományos életének központja lett.

Az 1870. évi X. törvénycikkben rendelték el a Margit híd építését, melynek alapján nemzetközi tervpályázatot hirdettek meg a híd megtervezésére és kivitelezésére. A beruházás műszaki és pénzügyi oldalával kapcsolatban nem merültek fel problémák, jogi téren azonban volt egy kis nehézség. A Lánchíd építésekor ugyanis a beruházó érdekeit figyelembe véve kikötötték, hogy a hídtól 1-1 magyar mérföldön (kb. 8 km) belül a Lánchíd forgalomba helyezésétől számított 90 évig nem építhető másik híd a Dunán. Ez a kötelezettség 1936-ban járt volna le, így a probléma megoldása érdekében az 1870. évi XXX. törvénycikkel a magyar állam megváltotta a Lánchidat, az új átkelőhely kijelölésében így már saját maga dönthetett. Az új hídra 1871-ben írták ki a tervpályázatot, melyre több mint harminc pályamű érkezett, a nyertes a francia Ernest Gouin lett. Az építkezés 4 éven át tartott, végül az elkészült hidat 1876. április 30-án adták át a forgalomnak. A lóvasutat 1879-ben alakították ki a hídon, amelyet 1894-ben váltott fel a villamos.

A Ludovika Akadémia a magyar katonai felsőoktatás legmagasabb képzési szintjét nyújtó intézménye volt az 1945 előtti Magyarországon. Az intézmény 1836-ban elkészült monumentális főépülete Budapest VIII. kerületében, a Ludovika téren áll, Pollack Mihály tervei alapján épült klasszicista stílusban. A Ludovika Akadémia felállítását az 1808. évi országgyűlés mondta ki. Nevét Habsburg–Estei Mária Ludovika magyar királynéról, I. Ferenc király harmadik feleségéről nyerte, aki koronázási tiszteletdíjából 50 000 forintot ajánlott föl építésére. Közadakozás útján további tekintélyes összeg gyűlt össze, ám a kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy létrejöttét megakadályozza. Szervezetét az 1872. évi XVI. törvénycikk szabályozta, és mint magyar királyi honvédségi Ludovika-Akadémia 1872. november 21-én nyílt meg.

A magyar tengerhajózás komolyabb fejlődését az „Adria” Tengerhajózási Rt. megalapítása hozta meg. Az 1879-ben alapított brit - magyar közös tulajdonú Adria Steamship Co. átszervezése azután következhetett be, hogy a társaság szerződést kötött a magyar állammal a vállalkozás segélyezésére. E szerződés előírta a vállalatnak, hogy hány hajót kell rendelkezésre bocsátania, és hogy ezek milyen vonalakon, milyen rendszerességgel kell hogy közlekedjenek. 1882 januárjától lobogózták át az addig brit lobogó alatt futó hajókat, s vezették be őket a magyar hajólajstromba. 1891-ben Baross Gábor, a „vasminiszter” koncepciója alapján új alapokra helyezik a magyar tengerészet támogatását. Megvonják az addig elméletileg közös „Osztrák-Magyar Lloyd”-tól a támogatást, s azt az „Adria” Rt. támogatására, valamint a parthajózási vállalatok egyesítésére és támogatására fordítják. A társaság hajóparkja ekkor már tizenegy hosszújáratú gőzösből állt. Az I. világháború éveiben a tisztán magyar hajópark zöme, 33 gőzös az Adrián talált menedéket. Ezekből sokat rekviráltak főként a haditengerészet részére, de a hadsereg is igénybe vett néhányat ellátó hajónak. Az összeomlás után nagy volt a káosz a magyar tengerészet körében. Mind az Antant, mind az utódállamok magatartása, valamint az itthoni helyzet is arra ösztönözte a vállalatok részvényeseit, hogy idegen lobogó alá helyezzék hajóikat. Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. végül 1920 decemberében adta át hajóit és hajózási üzemét a trieszti Cossulich testvéreknek, majd nem sokkal később a nagy múltú vállalatot felszámolták.

1871-ben a budai és óbudai honvéd egyesület elhatározta, hogy emléket állítanak az 1848-49-es szabadságharc során Budavárat elfoglaló magyar honvédseregnek. Az egyesület Zala György szobrászművészt bízta meg az emlékmű elkészítésével. A szobor 1893. május 21-én került leleplezésre. A szobor minél gyorsabb elkészítése érdekében Duckerst budapesti belga nagykövet személyesen közbenjárt, ezért a szobor gipszmintáit Zala György a belga állami múzeumnak ajándékozta.

"Harcunk az igazak harca volt, Győzelmünk a Nemzet diadala"

A Dísz tér a Várnegyed egyik legforgalmasabb pontja. A területet a középkorban Szent György térnek nevezték. A középkorban a Tárnok utcán piac volt, a mai Honvéd-szobor környékén pedig a 14. században emelt Szent György-templom állt, erről kapta a tér akkori nevét. Ezt a templomot a török hódoltság idején dzsámivá alakították. A török uralom idejéből ezen a helyen jelentősebb emlék nem maradt fenn. A törökök kiűzése után neve előbb Haupt Platz (Fő tér), a 18. század közepén már Parade Platz, azaz Dísz tér volt. A tér déli részén tartották a katonai felvonulásokat, a palotaőrség parádéit, innen kaphatta nevét. 1848–49-ben rövid időre István tér lett (valószínűleg István nádor neve után), 1866-ban – a korabeli emléktábla tanúsága szerint – már újra Dísz tér. A legnagyobb pusztítás a tér épületeit Budapest 1944–1945-ös ostroma idején érte. A háborús károk megszüntetése során – ahol lehetett – az eredeti állapot helyreállítását tartották szem előtt, a romba dőlt magasabb épületek után azonban csak foghíj, vagy épületcsonk maradt.

A Nemzeti Múzeum mögött húzódó téren álló épület az ország történetében a 18. század óta fontos szerepet játszó Festetics-család városi palotája volt. A 19. század első felében a Belső-Józsefváros – Pest külvárosaként – laza kertes beépítésű volt. A klasszicista stílusú Nemzeti Múzeum megépülése a század közepére felértékelte e területet, s az újkori magyar történelemben páratlan folyamatra került sor a kiegyezés táján: az arisztokrata családok egymás közelében építették fel palotáikat, bérpalotáikat, ily módon az u.n. mágnás-negyedet kialakítva a múzeum környékén. „Egy magyar mágnásnak nem lehet Bécsben palotája a nélkül, hogy Pesten is ne legyen” - Festetics György mondásához híven, mintegy példát mutatva elsőnek építtette fel városi palotáját, a az arisztokrácia színe-java követte példáját. Tervezőnek a kor neves magyar építészét, Ybl Miklóst kérte fel. Az épület 1865-re készült el, és az azóta történt átalakítások ellenére is megőrizte eredeti képét.

A mai Operaház helyén mocsaras környéken egy kétes hírű csárda állt, mely sokáig hátráltatta az új, díszes Sugárút építését, de végül sikerült azt a telket is kisajátítani. Az utat 1876. augusztus 20-án adták át ünnepélyes keretek között. Eleinte Sugárút-nak hívták, majd 1885-ben nevezték el gróf Andrássy Gyuláról.

1887-ben Európában másodikként hazánkban szervezték meg a mentőszolgálatot. A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) alakuló közgyűlését 1887. május 8-ra hívták össze, az első mentőegység pedig két nappal később, május 10-én jelent meg a város utcáin. A BÖME első igazgatója a korábbi Budapest-belvárosi tisztiorvos, Kresz Géza volt. Az első mentőállomás az akkor még épülő Szent István Bazilika előtti Lipót-templom-bazár 47. számú üzlethelyiségében működött. Az induláskor 30 mentődolgozóval: orvosokkal, mentőkkel, segédmentőkkel, valamint egy hordággyal, egy mentőkocsival és egy pár ajándék lóval indult el a budapesti mentés. Valamennyi jelentkező önkéntes szolgálatteljesítést vállalt, bérezés nélkül. A kezdeti napi 20-25 riasztás  miatt később bővült a személyi állomány és velük együtt a mentőfogatok száma is. A szervezet 10 éves jubileumán már túl voltak a 81 ezredik betegellátási és szállítási feladaton, járműállományuk - a kiegészítő segédjárművekkel együtt - már 16 kocsiból állt. A BÖME 1890 júliusában elkészült Markó utcai székháza jelenleg az Országos Mentőszolgálat központja.