Budapest Anno

1924-ben vetődött fel a sziklatemplom építésének gondolata, amikor egy magyar zarándokcsoport Lourdes-ban járt. Eredetileg a Gellért-hegy déli oldalán lévő elhagyott, rossz hírű Szent Iván barlangot szerették volna engesztelő szentéllyé megépíteni. Később azonban a barlang természetes üregét a hegy belsejében robbantásokkal kialakított mesterséges barlangrésszel bővítették ki. A templom építését dr. Lux Kálmán tervei alapján 1931 tavaszára fejezték be. 1939-től lengyel menekültek ezrei érkeztek Magyarországra, akik nagy számban látogatták a Sziklakolostort. 1950-ben a kommunista rendszer felszámolta a szerzetesrendeket Magyarországon. 1951 húsvéthétfőjén az Államvédelmi Hatóság betört a sziklatemplomba, a szerzeteseket egyetlen éjszaka alatt teherautókra rakták és elszállították. A templom bejárata feletti sziklaoromra 1936-ban állított kivilágított fakeresztet 1951-ben ledöntötték, az 1960-as évek elején pedig a templom bejáratát is befalazták. A rendszerváltáskor a Pálos Rend a sziklatemplomot visszakapta, újboli felszentelésére 1992. június 6-án került sor.

A képviselőház 1896. április 21-én ünnepélyes ülésen tárgyalta és fogadta el azt a törvényciket, amely az ezredéves ünnepet törvénybe iktatta. Még a törvény megalkotása előtt döntöttek arról, hogy ünnepségeket rendeznek a jubileum alkalmából. A nagyszabású kiállítást 520 000 négyzetméteren rendezték meg a Városligetben, melyet Ferenc József nyitott meg 1896. május 2-án. A 240 pavilonban kizárólag magyar eredetű tárgyakat, alkotásokat, gyártmányokat és termékeket mutattak be. A Révai Lexikon statisztikája szerint az állandó és időszaki kiállítók száma együttvéve 21310 volt. A kiállítás nemcsak a Városligetre korlátozódott, a városligeti területen kívül volt az állatkiállítások területe. A kiállítást 5 főkapun keresztül közelíthette meg a közönség. A - képen látható - I. számú főkaput Frommer Lajos budapesti építész tervezte. A kapuzat 60 méter hosszú és míg a középső pilonok 18 és 5 méter, addig a sarok pilonok 10 és 5 méter magasak voltak. A díszes főkapu a mai millenniumi emlékmű helyén állt, ahonnan egy diadalívszerű építmény alatt, egy hídon áthaladva lehetett a kiállítás területére jutni. Az ezredéves kiállítás megnyitóját a Sziklay testvérek - Arnold és Zsigmond - a Lumiére-gyár egyik technikusával együtt filmen is megörökítették, azonban a magyar filmkészítés ezen legkorábbi darabja sajnos azóta elveszett.

Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kivül egy magyar tudományos akadémia felállítását.  Az 1825-ös Országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál beszédének hatására Széchenyi István kért szót, aki „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét – amelyet 60 ezer forintban állapított meg - a Magyar Tudós Társaság létrehozására. Széchenyi magyarul szólalt fel az Országgyűlésen, ami korábban nem volt szokás. A hagyomány azt tartja, hogy kijelentése után megkérdezték tőle: „És miből szándékozik ez alatt az év alatt élni, gróf úr?” Mire Széchenyi azt válaszolta: „Majd csak eltartanak addig a barátaim.” Az alapítást ugyan 1827-ben törvénybe iktatták, a társaság első közgyűlését azonban csak 1831. február 4-én tartotta. Ekkor 42 rendes, 24 tiszteleti és meghatározatlan számú levelező tagot fogadhatott tagjai közé. A társaság az Akadémia nevet 1840-ben vette fel. 1860-ban országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére, majd két évvel később megkezdődött az építkezés. A Díszteremet Lotz Károly alkotásai, a kis üléstermet Ligeti Antal tájképei ékesítik. Az épület felavatására 1865. december 11-én került sor. Az Akadémia az 1870-es évektől az ország tudományos életének központja lett.

Az 1870. évi X. törvénycikkben rendelték el a Margit híd építését, melynek alapján nemzetközi tervpályázatot hirdettek meg a híd megtervezésére és kivitelezésére. A beruházás műszaki és pénzügyi oldalával kapcsolatban nem merültek fel problémák, jogi téren azonban volt egy kis nehézség. A Lánchíd építésekor ugyanis a beruházó érdekeit figyelembe véve kikötötték, hogy a hídtól 1-1 magyar mérföldön (kb. 8 km) belül a Lánchíd forgalomba helyezésétől számított 90 évig nem építhető másik híd a Dunán. Ez a kötelezettség 1936-ban járt volna le, így a probléma megoldása érdekében az 1870. évi XXX. törvénycikkel a magyar állam megváltotta a Lánchidat, az új átkelőhely kijelölésében így már saját maga dönthetett. Az új hídra 1871-ben írták ki a tervpályázatot, melyre több mint harminc pályamű érkezett, a nyertes a francia Ernest Gouin lett. Az építkezés 4 éven át tartott, végül az elkészült hidat 1876. április 30-án adták át a forgalomnak. A lóvasutat 1879-ben alakították ki a hídon, amelyet 1894-ben váltott fel a villamos.

A második világháború befejeztével Budapesten nem maradt ép híd, pótlásukat visszaépítésükig kishajó-közlekedéssel és pontonhidak építésével próbálták megoldani, melyek azonban a folyó téli jégzajlása miatt nem tudták folyamatosan biztosítani a forgalmat. Az új, felállítandó híd építéséről a kormány 1945. április 19-én döntött, helyét a Kossuth tér és a Batthyány tér között jelölték ki - a nevét is innen kapta. Az első tervek még hétnyílású fahídról szóltak, ám végül egy acélszerkezetes híd megépítéséről döntöttek. Az acélszerkezetet a Csepeli Vasmű és a Győri Vagongyár készítette, a beépítést az akkor vadonatúj, 100 tonnás József Attila úszódaru végezte, amely később a roncskiemelésnél és a hidak újjáépítésnél is szolgált. A híd középső teljes hossza 355 méter, a pálya szélessége 7, a járdáké 3,35 méter volt, és 15 tonnás járművek haladhattak át rajta. Építéséhez 850 tonna vasat és 3000 köbméter fát használtak fel. Pesten a Báthory utca tengelyében egyenes felhajtó épült, Budán észak és dél felé a rakpart mentén két rámpát alakítottak ki erős ívekkel. Az elkészült hidat 1946. január 18-án adták át a forgalomnak. 10 évvel később, 1957-ben, mikor már nélkülözhetővé vált, forgalmon kívül helyezték, majd 1960-ban lebontották, helyét az egykori pesti és budai hídfőnél emlékkő jelöli.

1933-ban ifj. Hantos István mérnök állt elő az ötlettel, hogy függővasutat szeretne építeni Zugligetből a János-hegyre. Részletes tervére megkapta az előmunkálati engedélyt, de csak az előkészületek történtek meg. Az 1940-es évek elején a Fővárosi Villamos Vasút Vállalat karolta fel az elképzelést, és újra terveket készíttetett, a megépülést azonban a II. világháború kitörése megakadályozta. 1967-ben fordulat állt be az évtizedek óta húzódó tervezésben. Budapest XII. Kerületi Tanácsa határozatot hozott, hogy 1968-ban egy kötélpályavasút építési munkálatait el kell kezdeni. Az építkezés 1969. március 24-én meg is kezdődött. A kötélpálya ellenzői már a kezdetektől leginkább a kötelet támadták. Az egyköteles változatú pályánál a leglényegesebb biztonsági kérdést éppen a kötél megbízhatósága vetette fel. A kötelet érő, előre nem látható, lökésszerű igénybevételek a normális terhelésnek akár a kétszeresét is kitehetik, ezért a kötelet 8-10-szeres biztonsággal tervezték. A drótkötelet és a függőszékeket osztrák importból szerezték be. Az első osztrák kötél 9 év alatt összesen 20 métert nyúlt, 4 alkalommal kellett rövidíteni. A Zugligeti Libegőt végül 1970. augusztus 17-én nyitották meg, akkor 5 forint volt az egyirányú jegy és 7 forint egy oda-vissza jegy. A pálya hossza 1040 méter, a felső és az alsó állomás között a szintkülönbség 262 méter. A Libegő menetideje 12 perc, a kötélpályát jelenleg a BKV üzemelteti.

Forrás: http://www.fortepan.hu

A Szent Gellért tér Budapest XI. kerületében található, a Duna partján, a Gellért-hegy lábánál, nevét Magyarország egyik első püspökéről kapta. A lombardiai származású szerzetes 1015-ben érkezett Magyarországra. Augusztus 15-én Székesfehérváron mutatták be István királynak, ki vonakodása dacára rábízta fiának, Imre hercegnek a nevelését, majd 1030-ban marosvári (csanádi) püspökké nevezték ki. 1046-ban Beszteréd, Bőd és Beneta püspökük társaságában útra kelt, hogy Endre herceget már a határon üdvözölje. Szeptember 24-én azonban a pesti révnél - a mai budapest-belvárosi templom és a Rudas fürdő közt - megtámadták őket a pogányok, elfogták, a Kelen-hegyre hurcolták, majd onnan kétkerekű taligán a mélybe lökték.

A Ludovika Akadémia a magyar katonai felsőoktatás legmagasabb képzési szintjét nyújtó intézménye volt az 1945 előtti Magyarországon. Az intézmény 1836-ban elkészült monumentális főépülete Budapest VIII. kerületében, a Ludovika téren áll, Pollack Mihály tervei alapján épült klasszicista stílusban. A Ludovika Akadémia felállítását az 1808. évi országgyűlés mondta ki. Nevét Habsburg–Estei Mária Ludovika magyar királynéról, I. Ferenc király harmadik feleségéről nyerte, aki koronázási tiszteletdíjából 50 000 forintot ajánlott föl építésére. Közadakozás útján további tekintélyes összeg gyűlt össze, ám a kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy létrejöttét megakadályozza. Szervezetét az 1872. évi XVI. törvénycikk szabályozta, és mint magyar királyi honvédségi Ludovika-Akadémia 1872. november 21-én nyílt meg.

A magyar tengerhajózás komolyabb fejlődését az „Adria” Tengerhajózási Rt. megalapítása hozta meg. Az 1879-ben alapított brit - magyar közös tulajdonú Adria Steamship Co. átszervezése azután következhetett be, hogy a társaság szerződést kötött a magyar állammal a vállalkozás segélyezésére. E szerződés előírta a vállalatnak, hogy hány hajót kell rendelkezésre bocsátania, és hogy ezek milyen vonalakon, milyen rendszerességgel kell hogy közlekedjenek. 1882 januárjától lobogózták át az addig brit lobogó alatt futó hajókat, s vezették be őket a magyar hajólajstromba. 1891-ben Baross Gábor, a „vasminiszter” koncepciója alapján új alapokra helyezik a magyar tengerészet támogatását. Megvonják az addig elméletileg közös „Osztrák-Magyar Lloyd”-tól a támogatást, s azt az „Adria” Rt. támogatására, valamint a parthajózási vállalatok egyesítésére és támogatására fordítják. A társaság hajóparkja ekkor már tizenegy hosszújáratú gőzösből állt. Az I. világháború éveiben a tisztán magyar hajópark zöme, 33 gőzös az Adrián talált menedéket. Ezekből sokat rekviráltak főként a haditengerészet részére, de a hadsereg is igénybe vett néhányat ellátó hajónak. Az összeomlás után nagy volt a káosz a magyar tengerészet körében. Mind az Antant, mind az utódállamok magatartása, valamint az itthoni helyzet is arra ösztönözte a vállalatok részvényeseit, hogy idegen lobogó alá helyezzék hajóikat. Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. végül 1920 decemberében adta át hajóit és hajózási üzemét a trieszti Cossulich testvéreknek, majd nem sokkal később a nagy múltú vállalatot felszámolták.

1911-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Budapesten rendezte háromnapos ülését. Coubertin báró a magyar fővárosnak ígérte az 1920-as olimpiát, a rendezéshez minden feltétel adott volt, egyet kivéve: nem volt stadionunk. Nem sokkal ezután el is készültek a stadiontervek több lehetséges helyszínt megjelölve, de a stadion végül sehol nem épült meg, és az olimpiáról is lemaradunk. A stadion építése ez után jó időre parkolópályára került. Végül 1945-ben az országgyűlés megszavazta a stadion költségeit, amely belekerült a hároméves tervbe. Az építkezés – végleges tervek nélkül – 1948. július 13-án kezdődött el a Stadionépítő Vállalat kivitelezésében. A munka azonban keservesen lassan haladt. A sorozatos csúszások miatt – hogy tartani lehessen a kitűzött határidőt – Farkas Mihály honvédelmi miniszter 1953-ban ezer katonát rendelt ki az építkezésre, így a korszak presztízsberuházása határidőre (1953. augusztus 20.) elkészült, hivatalosan 78 ezer fős lelátóval. A tervezett százezres tribün sosem valósult meg. A Népstadion 2002-től a legendás magyar labdarúgó, Puskás Ferenc nevét viseli.

Forrás: http://mek.oszk.hu